Egyensúlyban

Dacolva földdel meg az éggel
mire mész a messzeséggel
mikor a föld vonz az ég emel
semmivé lesz a végtelen

Elhagyott Babák

Minden, ami itthon körbevesz,
őrzi ma is a kezed nyomát.
A törpévé összement babák,
legók, piciny kinder-figurák
ott ülnek, állnak a polcokon,
könyvek között, fiókok alján.
Rajtam kérik számon, merre vagy,
s én rajtuk, hogy tudják, elhagytál.
Elmesélem mindnek egyenként,
hogy itt voltál parányi gyermek,
értelmed is itt lobbant lángra,
míg a hajnal fel-felderengett.
Veled ébredtek két karodban
ezek a rég elhagyott babák,
az első szavakat itt formáltad,
gügyögéseid ők hallgatták.
Együtt sírtatok, és nevetettek,
az esti mesén körbevett mind.
Gyere vissza, vigasztald őket,
ülj le közéjük kicsit megint.
Szólj a Ducikádra, vigyázzon,
mióta nem vagy, sokat eszik.
A kék szemű csitri, szerelmes,
féltem öt, hogy belebetegszik.
S a sértődős, szőke hajú dög,
képzeld, elkerüli a többit,
a Barbik hiába kérlelik,
ő csak szépítkezik, öltözik.

Csak nézem őket, és ámulok…
mily csodás volt a gyerek-világ,
ahogy összefutott polcokon
néhány évnyi Baba-délibáb,
s beragyogta életed egét,
boldog volt mind, hogy megölelted,
fülükbe súgtad, hogy szereted,
ahogy csak egy anya szerethet.
Mit számít, hogy rohan az idő,
annyi sok, ábrándos év után
nem változtak semmit a Babák,
csak nagylány lett az én unokám.
Nem rég fel kellett értük nyúlnod,
hogy levegye őket kis kezed,
ma meg térdig hajolsz hozzájuk,
mikor néha hazaérkezel,
szemed csillaga kigyúl értük,
fellobban szívedben a láng még,
s érzed, e csodálatos világ,
nekik komoly csak, neked játék.
Szavad, mosolyod, érintésed
gyógyír az elhagyott Babáknak.
Újra élnek, mosolyognak rád,
sírnak, örülnek, kiabálnak,
hisz oly zord, kegyetlen a sorsuk,
fáj nekik, hogy nem lehetsz velük.
Ruháik rongyosak, kopottak,
s nem ejti ki senki a nevük.
Szipognak némán ülve, lógva,
régi dobozaik foglyaként.
Jöjj haza, szabadítsd ki őket,
lobbants fel szívükben új reményt.

Lehet, hogy mindez álmodozás,
csillagnyi emléknyom szívemben,
Babák és Te amit még őrzök
magammal összebilincselten.
Ezt rótta rám áldásként a sors,
itt az otthonuk, itt a hazájuk.
Ők éltetnek egymásra hullva...
tudom, hogy visszajössz hozzájuk.

Lázálom

Repedt égen felhők gyűlnek
nyitott könyvből összegyűrten.

Sorsnyi létben szűken lakom,
nincsen ajtóm se ablakom.

Lángszekér visz teveháton,
megrövidült kantárszáron

jéghegyek közt, testem lázban,
úgy ég, mint mag a kalászban.

Könnyzápor hull nyitott sírra,
mintha a föld értem sírna.

Dal se altat már, mese sem,
anyám mosolyát keresem.

Míg tiszta forrás csörgedez,
jajkiáltásom csöndbe' lesz.

Túl sikolyos hörgések zaján
a lélek belém visszajár.

Kisiklott álomvonaton
kesergek egy-egy mondaton

hol a hang, szó fel, le ingáz,
negyven fok tüze leigáz.

Véd magamtól a beteget,
szeretetével betemet.

Mellemre ül, úgy hallgatom,
Isten zörög az ablakon,

Vicceink között

Viccelődni komolytalanul
az ember önmagán tanul,
hogy minden virágba szökkenjen,
s a kitalált jó, vagy rossz poén
mosolyt fakasztó csattanóként
arcunk fényében felderengjen.

De hogyha másba döf tőrt a vicc,
a lelkünkben meggyökeredzik,
gaznak kiált minden virágot.
Gyilkos poénok, torz hahoták,
dicsfényben úszó ordas hordák
között ne keress (v)igazságot.

Ölelkező árnyak

Vajúdó sötétség a semmi horizontján.
Fordul a nő, s vele a világ.
A vágy mozdulatlan.
Krátertest öblén bolyhos fény vibrál.
Félálomban keres az ujjam,
s a megtorpant csend
Schumann szonátát orgonál.
Aláhullnak illatok, ízek, színek.
Gyűrt vászonpartra bíborvörös
hajnalt fest lüktetőn a tengerár.
Csont-fehér tested pórusain
játszik a bebukó fény,
csodát teremt, mint egy varázsló,
kitakar, megérint, simogat,
mennyei lángra gyújt.

Fenn hóhalmokat, lenn nyíló rózsát
formáz égő kagylóvá körbefont
ringó kontúrok tűz nyelve.
s beleremegsz.
Ölelkező árnyak vagyunk
-négy kéz, négy láb-
s a leomló redőnybordák rései közt
megles a hajnal, mikor újra
meghalunk.

( Kép: Alyssa Monks )

Hieroglifák

Elengedtem
egymásra dobált
kiárusított napjaimat.
Számba-vettem,
mit hozott, mit vitt,
mint piaci kofák
áruit megcsappant
vevőkör záróra után.

Elengedtem,
társam volt mind.
Arcomra formált fény,
vakító sötétség,
szellő-friss holnapokból
harmatízű mák
végtelen hosszú sora.
Alkalom csak,
hogy boldoggá tegyen,
hogy boldog lehessen más.

Elengedtem.
Ki tudja ma még,
azzal lettem-e gazdagabb,
amit adtam, vagy amit kaptam
eltitkolt értékeimért.
S aki jelként őrzi majd,
tudni fogja-e, mi miért fájt.
Nem kutatom. Tetten-érhetetlen
Csak hordozom, s féltem
a belém vésett
hieroglifát.

Úgy menj elébe

Téged köszöntlek
a lombba szökő fát,
első gyümölcsöd,
mit érlelő öled
magadra formál,
s féltőn rejtve hord
tavaszt vágyott földből
sarjadó utódként.
Rezdülő örömsóhaját
apró rúgásait, mikor
szívedhez bújik
lüktető szívvel,
a rügy virágbontását,
a könny szülte ünnepet,
-hisz minden évszak az-
mely új életet hoz.
A magadon túllépő
örök megújhodást,
amilyen még nem volt,
csak álmodtál róla,
s most várod, mint kelyhet-nyitó
mennybéli csodát,
ahogy vár ő is téged,
mindegy nappal van, vagy éj.
Szétszakad a mennybolt,
úgy jön testeden át
fényként a fénybe.

Akkor indulj el.
s úgy menj elébe te is,
mintha Istenhez mennél.

2012 június 25