Útravalónak

Nem kell végigmondanod,
hogy mit akarsz,
mikor áld nyelved,
vagy perelsz velem.
Szemednek nyiladozó
csillagait,
s minden szavadat
már jól ismerem.

Mégis hiányzik a szó,
fáj ha hallgatsz.
Mondj jót, vagy rosszat,
hogy visszaszóljak.
S ha hív az őszi alkony,
terítsd rám a
megfáradt csendet
útravalónak.

Egyik s másik

Csordultig tele
a szív panasszal.
Ilyen az ember.
Egyiket megfojtják,
ha szólni mer.
A másikat meg,
ha hallgat.
Ki mondja el, hogy mi fáj
a pénzen vett, az áruló,
ha nincs más.
Gaz csak gazt takargat.
Hörgő szájbűz ott
az igazság,
hol megromlik a szó,
s átokverte baljós jel
a csend is.

Ki az Istent féli,
ki a hatalmat.

Az egyik nem nyer,
a másik meg veszít.
Mindkettőt hite, s lelke
feszíti keresztre.
A meg nem valósult csoda
bevont hadi lobogó.

Egyiket pokolra szánják,
mert hallgat,
-mintha nem lenni lenne jó-
másikat, mert szól.
Ugyanoda.
Pedig egyik is,
másik is
életrevaló.

(Kép: Egyed Emese: Kiáltás)

Deákné...s a vászon

evallom, nem voltam különb másoknál,
bár némi vásznat emlegettek rég.
Voltam vásott kölyök, máskor meg derék,
sőt derekabb annyi más vásottnál.

Megtettem mindent, azt is, amit nem kell,
lássák, nem vagyok egy-részre hajló.
Őserő vonzott, éreztem, mi a jó,
megbékéltem saját vétkeimmel.

Hírbe hoztak csak, de szép volt Istenem,
mintha a mennyben parázson járnék.
Bevallom ártatlan voltam, s Deáknét
sajnos ma már meg se ismerem.

Lámpagyújtogató

Egyszer bűbáj,
másszor műbáj.
Ilyen a NŐ.
Égi lámpagyújtogató.
Felkorbácsol
mély álmából,
s ha tüzed
lángra lobban, elringat,
mint napfénytől
kicsorbult tükrét a tó.

Mindig más, mint amit vársz,
hogy szerethesd... másságát.

Haragja csábos,
vonzó angyalarcé.
Öröme dühös,
mint száz ördögé.
Poklok tüzére vet,
hogy vele égj el,
vagy keresztre feszít,
s mennybe visz bűntelen,
mint egy megtört latort.
A vágy mohó,
a test telhetetlen,
hogy ellenálljon.

Sorsod Ő, s végzeted.
Történjen bármi,
lábadról levesz.
A férfi tehetetlen.
Megtanulsz befele látni,
s már nem tudod, mi a való,
mi a képzelet.

Ráhagyod, hallgatod.
Hallgatni jó....

Elvakít szépség és gyönyör,
ha mennél,
láncra ver, visszatart,
s ha maradnál, úgy dob el,
hogy szeme se
rebben.

Kőfalak

Sírok várnak rám,
mindenhol sírok.
Sóhajcsokrok.
Csendkoszorúk.
Magamban hordom
érlelő csendjét
amerre járok...
halottaimhoz
hasonlítok.

Őket keresem,
-anyám, s apám-
ahogy ők kerestek egykor,
s visszamerengek még
az élet ravatalán.
Magamat sajnálom.
Kiterítem csendben
földi létem,
hogy egész legyen
minden részlet velük,
mit összerak bennem múlttá
fájón a képzelet.
A lélek kitárul,
s meghal a szó.
Sápadt sírokon
rideg márványfalak,
összekötnek,
elválasztanak.

Ki hallja meg itt
vad lüktetését a szívnek,
ki felel nekik,
ha visszaszólnak.
A hantok hegyekig nőnek,
előjönnek a holtak
egymás után.
Ők kérdeznek csak,
a falakon túlról jöttek
-gyermekem, jól vagy-
választ se várnak rá,
hallgatunk mind.

Így láttat a szem,
míg sugall a szív.
Az idő elfogyaszt mohón,
szűk teret szab kinn az élet,
s végtelent itt benn.
Megyünk tovább,
mintha nem fájna semmi.
Kiszáradt patak medrén
botorkál a láb,
éltetővizek forrását keresi.
Nem találja.

Itt megnyugvás vár,
örök csend, lelki béke.
A megkésett korán jött,
a korai meg későn.
Hiába óvták egykor
élettől haláltól
kétségbeesve őket.
Itt találod mind...
Az elsőket
és az utolsókat.

Hexameterek

1., SZEXAMETER

Nyílik a nő dús
kelyhe, virága
karodban a vágytól.
Bölcsőt ringat
a csípő, ájult
csók tüze lángol.
Égre kibomló
bolyhos ölében
hold-tavi kráter,
izzón láza kigyúl.
Gyönyörét ne kutasd,
de találd meg.

2., MONDD, EZ A REND

Fejbe ver orvul
a múlt keze még ma is
újra meg újra.
Mondd, ez a rend,
tűrj, mint rég,
s fogd a pofád be
gyanútlan.
Ölj, vagy ölelj,
nem számít semmit,
hogy ki a bűnös
itt, hol a pajzsra
emelt sunyi
gyáva gaz
érdemesült hős...

Gyávaságból

Ki gyávaságból tart veled, s tagadja,
-mosolya harag, áttetsző vérgőz-
sebeket ejt, s a tőrét sebben hagyja.
Engedi, hogy közelébe férkőzz.
Bókja csikorog, loboncos lángot vet,
-belül tisztán szól, de kívül hamis –
képtelen kimondani azt, szeretlek,
mert menne is, meg maradna is.