Minden a régi

Ha lehunyom a szemem,
minden a régi,
amit bezár
s foglyaként őriz
az emlékezet.
Köröttem hamvába dől
a világ.
Dühönghetsz lakópark,
pláza-orkán, aqua-sikló,
toronyház, kristályég,
roncsderbin kicsorbult táj.
Ígérhetsz szebb jövőt,
nem érdekel.
A megcsapolt múlt
értéktelen felszín
nekem.

Ha lehunyom a szemem,
ott a liget, a tó,
a pad, ahol vártál,
ahol öleltelek.
Vakká váltan ma is látom,
vonzza lelkem
az utca, a tér, a ház,
benne te, meg anyám
életre szépült vágyban,
s érzem, csillagmosolyuk
fénye rám vetül.

Ha kinyitom a szemem,
elveszítek mindent újra,
s ott állok magamban
reménytelenül...

Ezer éve

Ezer éve együtt...
hogy megtaláltalak
virágfüzérbe font
öl-melegen a nap
hűvösen az alkony
a hajnal észt-bontón
vetetlen ágyra hullt
csillagfosztó Holdon
szférák zenéjén túl
hol ég azúrja gyúlt...

Dér-lepte már a táj
és járatlan az út

Mit ígér a jövő
míg itt vagy mellettem
a lét inkasszóját
kell még rendezgetnem
bús sejtését ami
ránk szakad robajjal
nem tehetünk semmit
küzdünk kínnal bajjal
mint akit anya szült
s belekapaszkodik
a felkelő napba

S mikor hajnalodik
kiülök a fényre
magamnak álmodlak
újabb ezer évre


(Kép: Petőcz Tamás: Fényorgia)

Szavak nélkül

Összegyűjtött sóvár perceimért
oldozz fel, ha minden véget érne,
s árnyat vetnének éveink a fényre,
amit a sors kegyesen kimért.

Mit adhatok mást egy egész életért,
amit csapongó vágyadban talált
szavak nélkül bennem a felgyújtott láng,
égetve, míg a tűzvész véget ért.

Ízlelve kort, már több a seb, mint balzsam,
még se adom fel. Küzdök vérttel, pajzzsal,
keserédes gyümölcseit úgy hordom,

Ahogy reményét a múló pillanat
hófödte csúcsok fölé érve, s mint a Nap
alkonytűzben veled megtartózkodom.

Temetetlenül

Ujjatlan blúzt ölt, úgy flörtöl
szívemben az ősz még.
Hamvadó tüzét nem szabad
élve eltemetnem.
Mint a százszor megkívántat,
százszor megkötözném,
hogy utolsó csókja
nyár maradjon bennem.

Magány

Nyüzsgő 
embertömeg ölel.
Köztük élek
szálfa magamban,
egyes
egyedül.

Magányra vágyom.

S idővel,
akit megszeretek,
csendben
magammal
veszem körül.

Miért félnénk

Miért félnénk, nekünk a könny is öröm,
a mosoly fájdalmas angyal-sóhaj.
Keringünk a Naparcú fénykörökön,
s behintjük a sebeinket sóval.

Önpusztító sorsban torzzá formált itt
a kecses, s rúttá festett lett a szép,
elhiszi gazok isteni imáit
mind, aki gazok lábnyomába lép.

Hazug, kifordított lett ez a világ.
Miért félnénk, megvakult, aki lát,
magától is borzong, mi jöhet még.

Kishitűség, rontótüzek, kényszerek,
s megtagadjuk fennen, aki félt, szeret
megalázva, mintha nem is ismernénk.

(Kép: Auguste Rodin: Danaida)

Add jó Uram...

Add jó Uram, hogy delente 
elcsüggedve a rekkenő melegbe'
csontig hasító, hűs kockaköveken
elküldjem hozzád éhező követem,
s némileg észt, s formaruhát bontva,
tarka-barka asztal mellé lerogyva
böngészhesse, -mit szakácsod adhat ott
korgó gyomornak- a díszes étlapot,
s mind, amit teremt fantázia-étkekkel
simogassa íny-csiklandozva hájunk,
emeljen fel magához áhítattal,
de ne döntsön le a porig azonnal
már az első betevő falattal,
s ne egymást figyeljük keserű szájízzel,
jól lakva csupán kenyérrel, vízzel
két kanál emelésnyi bátorság között,
mint a gutától szédelgő körözött
barkochbázva, hogy amit eszünk,
vajon milyen névre hallgat.
Ne kelljen bemutatkozni egymásnak
lányos zavarunkban.

Legyen egyszerű az étkünk, mint a szó,
s szárnyaló, mint a gondolat.
Mindennapi kenyerünket
Add meg nekünk ma,
és ne kergess soha tűnő délibábokat.
Csak így leszel áldott az asszonyok között.
S ne perlekedés üssön pecsétet
rossz szájízzel déli örömökön,
hogy műved fércmű, balga melléfogás.
Legyen étekműved százszor megálmodott,
rotyogó kondér mellett ezerszer átgondolt,
új erőt adó, ízletes, éltető fogás,
szakács-művészet minden próbálkozás.
Mert tudd, szárnyaszegett szárnyasod
duzzadó kebellel egekbe emel mindenkor
plecsnivel ékesített Kondér-Lovagot,
s fennkölt palacsintád csirkemájjal töltve
elhomályosítja a felkelő napot ...
most és mindörökre.

Ajánlás:
Ó Mester!
Ki sorba szedte a szót jóllakottan...
holnap újra eljön hozzád
korgó gyomorral.

Amen!