Hasonszörű

Seres László:
HASONSZŐRŰ

Elbitangolt,
így hozta a sors.
Megállt a föld,
éj borult rám.
Világgá ment
a kis bozontos
-hasonszőrű-
kölyök kutyám,
ahogy én egykor
egy kis örömért
tavaszt-váró
gyötrő vágyban.

Letépte
a szerelem örvét
magáról,
csak ment, ment
ösztöne után
élőn s holtan
a kis hálátlan.
Rám se vakkantott.

Szívem mélyén
iazán
nem is fájt,
szinte boldog voltam,
amiért...
itt hagyott.

Múltunk

Sodródtunk árral,
szembe széllel.
Visszavert a szív,
vérünk is kifutott.
Magunkra hagytak emlékeink
szétgurult tallérködben
szó nélkül, mint az istenek,
csak a holtak beszéltek,
míg foguk közt
megcsontosodott a csend.
Így rögzíti a múltat elménk,
nem válogat ott legbelül,
a jó, jó, a rossz, rossz marad,
mi meg szégyelljük
valaha volt kincseinket,
mintha ma született
bárányok lennénk.

Nem lehet

Mindenki nem lehet…kebel,
keblek hű barátja,
nem lehet mindenki
testvér.
Nem lehet dús gazdag,
számkivetett szegény,
fekély a nemzet éltető
testén.

Mindenki nem lehet…vétkes,
vétkesek közt cinkos,
hol lábhoz tett fegyver
a szó.
Nem lehet mindenki
bátor, sunyi szájhős,
mikor a nyúl is raga-
dozó.

Mindenki nem lehet…Júdás,
pénzen vett Valaki,
nem lehet mindenki
Senki.
Nem lehet új Isten,
nagy titkok tudója,
ki magát se tudja elvi-
selni.

Mindenki nem lehet… halk tó,
zúgó parti nádas,
megvakult víztükör
fénye.
Nem lehet mindenki
szégyen, se pávagőg itt
emberbőrben. Se holtan, se
élve.

Mindenki nem lehet …áldott,
s áldottól átkozott,
ki még levegőt se
vehet.
Térdre hullt szívvel így
hamvadó tűz alatt
embernek maradni ...hogyan
lehet.

Nem kérdezek semmit

Nem kérdezek semmit, mit is mondhatnál,
gyolcsból szőtt szólepled már az álca.
Ellobbant tarlótűz hamva a nyár,
avarba hullt álmaink románca.

A kérdéseket se magyarázom.
Önző lettem. Kétségeim rád hagyom,
hogy boldogabbnak láss, ha megalázol,
s elemészti szívem a fájdalom.

Ami elmúlt, tudom, már nem jön vissza.
Mélybe zuhantam, mint a kőszikla,
kapaszkodnál belém még, mindhiába.

Minek kérdezzelek, hogy visszakérdezz,
elsiratlak mielőtt visszatérhetsz
örök társamnak. A társtalanságba.

Csillagokra vesd szemed

Ne háborúra készülj, a sors

se késztet -míg dolga van- halálra

viharba került eltévedt hajóst,

kit villámlás sújt, s űz tenger árja

Csillagokra vesd szemed, járj bárhol,

amíg az élet fénye felragyog,

kísérjenek derengő hajnalok,

hogy partot érj, s a halál se fájjon

Bende jár

A föld is megmozdult a lábai alatt,
varázslat, ahogy jobb követi a balt.
Szőnyegrojtos felhőkön két tömzsi-hit
bátorítja ringó csillaglépteit.

Angyali út, hol anyaöl a mellvéd,
megremeg a kezed, fognád, engednéd,
szeme Galaxisok tűzfényét hordja,
Napja lesz, Csillaga, keringő Holdja.

S a távol, mit ígértél, hogy legyőzhet,
egyszer elszakít, máskor összeköthet
lebontva mellvédje falát, hogy védjen
lépésenként, ha fényévekre ér fel.

Ez lesz sorsa mindnek, kit anyaöl szült.
Egy életen át küzdünk, és verekszünk,
mint a szerelemben csóktól csókig.
Az első lépéstől az utolsóig.

Boldog boldogtalanság

Újra kitűzted a cölöpöket
visszafordító jelnek,
léleknyugtató határnak elém

elárasztó sötétségben,

-számkivetettnek-
hogy haza találjak.

Új hont ígérsz, tiszta,

vérforraló nyughelyet,
harangcsendes esti imát
sok-sok bolyongás után,
mikor rám szűkült alamizsna

lett az idő és a tér,
s a vágy is visszafordult bennem. 

Szeretne újra hűvös
gyereklábnyomokban járni.

Most védne utolsó hadoszlopod,
mikor vesztésre állsz,
-s érvek nélkül csatázol-
hogy elejét vedd a szónak,
mit el se mondtam még,
s amit elmondtam,
félreértettél, s azt várod, 

hogy könnyedén célt érj,
lábhoz tett fegyverrel

jöjjek könyörögni,
adjam fel magam
egy talpalatnyi boldog
boldogtalanságért.

S tanuljak meg újra hallgatni,
vagy újra mennydörögni.