Könnyek

Hullajts könnyet
hogyha bántlak
a száraz szik
csak gazt terem
lombja sincs a
kidőlt fáknak
mit ér a szív
ha szívtelen

Ne menekülj
engem bánthatsz
ha érted meg
kell szenvednem
könny nélkül csak
nekem fáj az
ami könnyek
közt neked nem

Kirekesztettek

Befogadtak a kirekesztettek,
-kiket tüzes lándzsákra tűztek
félistenek, dögkeselyűk,
odadobva vérbe hulltan
véget nem érő sorfal közt
eleven húst szaggató
suhogó korbácsnak őket-
hogy felnyissam kiszúrt
szemeiket, míg nem késő,
hadd lássák kirekesztőiket,
ha érdemesült mentség ma
az önként vállalt vakság,
bábeli hangzavarban a síri csend,
mindegy, hogy ima, vagy káromlás,
amit ajkuk némán elrebeg,
s pokolba vagy mennybe visz.
Míg Cherubjuk lelkeikre vigyáz,
átokszóként hangzik fel az Ámen.

Bélyegek ők is mind
mindnyájunk bélyegén.

Most csillagokat bontok nekik,
s elébük hintem a Napot,
lesem égi lábnyomukat,
mikor a Földre közénk
újra visszatalálnak.

Rád szabott sors

Míg gondokkal fekszel le,
gondokkal is ébredsz.
Könnyű csillagálmokat
mondd hogyan remélhetsz,
ha érzed, hogy az éj is
összecsap fölötted,
s hagyod, hogy ágyad tüzét
eloltsák a könnyek
elemésztve magad, hol
a lángolás a jó,
egy kalandozó lágy kéz,
egy simogató szó.
Hozzád búvó csillagfény
ringó öled taván,
őrjítő varázst gyújtva,
annak ki rád talál
remegőn, mint gyötrő
örök, élő készség.
Az álmok is szebbek ott,
hol élni merészség.

Rád szabott sors. Kihívás.
Építs utat, hidat.
Álmodd azt, hogy élsz, s indulj.
Éld meg álmaidat.

Kiválasztódás

Bábjátékos csak, mi más tehetne
eszme kufárból lett palimadár.
Értelmet játszik a tespedt elme,
mint a vokson vett sok szakadár.
Új dogma se kell, úgyis nyerő lesz,
ne rágódj a rég megírt malaszton.
Hamuba sült kényszer-menyegző ez,
mézesmadzagot oszt a menyasszony.

Tejúton

Szembeszálltam
a megrokkant fákkal
ágain vak lovak kalimpáltak
tüzesek
nyeregfalók
dőlt betűk
sörényén tarlótüzek füstje ült

Végig csókolt
testemen a hajnal
harmatár hullt
szétomló arannyal
s a múlt ködén át
mint aki napba néz
a világ terhét
rakta rám ezer kéz
úgy zuhant be
az ablakrésein
a megrészegült fénycsík
vakítón oly pengeélesen
hogy szinte fájt
minden porcikám
mikor hozzám bújt

Feloldozást vártunk
bűneink alól
mindketten
fény s árnyék határán
lázas szívveréssel
s a szavak élni kezdtek
mintha hallanám

Siess ne késs el

Kávét főztek
valahol valakik
érzem ahogy
átgőzölög rajtam
a habos tejúton
te...vagy más...
már nem is tudom

Az adott szó

Az adott szó testünk, vérünk,
tisztaságunk, menedékünk.
Hatalmat ad, véd, kötelez,
szívünk vésett kőtömbje lesz,
s a szánk, ha szól, nem varjú száj,
üresen locsogó uszály,
buborék csak a habokban,
hol oktalan fel-felcsobban,
mint szétfröccsent szóbeszéd.
Nem is pletykázó cserfes szél.

Bilincsbe zárt szó intelem,
kétségben hitet így terem.
A sors formálja dallamát,
amíg szolgál, dalra vált.
Pokolra visz, vagy mennybe fel,
ha kimondtuk...hát úgy legyen.

Hamis istenek

Inkább szűkmarkúan mérj,
a szükség nagy úr,
s vékony az adománya.
Hitből mérj bőkezűn, s adj
erőt hozzá. Vihar dúl
s küzdünk csodára várva.

De ígérni, ne ígérj,
csak kérj. Istentől,
ha mindenki elhagy.

***

Hogy Isten vagy, elhitted.
Atyja földi fiaknak,
atyáiknak is fia,
ahogy mondtad azt.
Mindnek.
Az édesnek, a fattynak.

S míg hozzád szólt az ima,
áldásodként beérett.
A gazdag gazdagabb lett.
A szegény meg... szegényebb.