Szívtelenül

Már csak a pohár hív
egy-egy koccintásra
magammal magamért
- látod a szívem
kiteszem érted -
meghalok egy kicsit
legbelül s várom
hogy visszatalálj
hozzám

Ülünk együtt
ketten révetegen
csendes józanságban
nézem hogy folyik szét
bíborvörös vérem
áldozati bárányként
a kristálypohárban
s érzem
hogy véremmé válik
újra a bor
mely megöl
vagy megment
míg megérkezel
s átesek érted
néhány
vérátömlesztésen


(Kép: Gudorics Vera: Az életi kör)

Körbe-körbe

Gondjaim magamba zárom,
őrt állítok magam elé,
ne lássa meg senki.
S ha lesz valaki,
aki nem akarja
hogy megtaláljam
gondjaim közt,
azt fogom szeretni.

S őriztetem majd
mindkettőnket,
vele engem,
s velem őt,
-ez lesz a titka,
ez lesz a varázsa-
hogy beleremegjen
ég és föld,
mikor mosolygunk majd
egymásra.

Karrier történet

Ő volt köztünk a legkisebb.
Csillagos éj harmat-cseppje.
Maroknyi, vézna kis kölyök,
bokoralja, félig cserje.
Tudta mindig, ha szólt a síp,
hol a helye, s ahogy dukált
-nem tülekedett senkivel-
az utolsó poszt neki járt.

Ma köztünk ő legnagyobb.
Trónt ül fenn a csillagokon,
onnan néz ránk e maroknyi
Cserjéből égig nőtt bokor,
ő dönti el, hol a helyünk.
Egyet füttyent, sorba állunk
-kegyeiért tülekedve -
posztot, rangot tőle várunk,

Hiszen ő (lett) a barátunk

Óhaj

Seres László:
ÓHAJ

Jó lenne mindig
Olyannak látszani
Amilyen vagyok
S olyannak lenne jó
maradni örökké
Amilyennek szeretném
Hogy lássatok

...és

...és felkel majd a Nap, 
míg vigyázom álmod.
Visszasimogatnak
ruhátlanságod
rejtett zegzugai,
s a térdre hullt árnyak
foszló szövetein
a megbúvó vágyak
csillapodó csendje
testedre hálót vet,

...és testemmé válik.
Félt, őriz bennünket
önmagunktól újra,
míg elringat karom,

...és felkel majd a Nap
akkor is,
ha nem akarom.

Ébredés

Hajnali lódobogás,
szürke nyerítések
tajtékja ébreszt.
Vérbe borul a távol,
nyújtózik az ég.
Rojtos felhők ölén
teknőt váj,
felcsapódik egy vércse,
tollait füröszti,
zsákmányt után kutat.
Köröz a táguló térben.

Dallamok nyílnak,
rejtett égi csapok,
egymást ölelik
a fényzuhatagok.

Itt benn csendben
alszik a tegnap.
Széthullt könyvek,
megdőlt verssorok.
Hallgat a toll is.
Egymást ölelő ruhák
lógatják karjaikat
felborult székeken.

Árnyakat csipkéz
fényből a hajnal,
haja bíborra festett
gyapjas földre hull.
Mozdul a város,
fénybe kúszó síneken
felcsörömpölnek
a síró villamosok.

S az ablaküvegeken
simogató kézzel
riadót ver a reggel.

Alkonyősz

Lilára sárgult
a tűzpiros őszi táj
mézarany leveleken
permeteg rozsda
tejszínű köd szitál

Aromás bort iszunk
esti szürkületben
vérbőn zamatozó
rubinvöröset
s tagadjuk hogy örök
minden elmúlás

Haldoklik a fény
elnyílt alkonypírban
felvillan szétszórt
hantjain az égnek
árnyat terít fölénk
-bársonyos bús-barnát-
s lebegőn táncot rop
fenn nyírkéregfehéren
megnyúlt teste a sötét
házgerinceken
s borongós felhők ölén
nászi ágyára dől

Valaki elment

Harang szól érte
mintha már hívnák
mennyei hangok
ájtatosságot hint
arcunkra az este
körötte csend sűrűl
forog tajtékot vet a szél
pirosra marta
hamvaszöld ajka
csókodat a számon
mikor elmentél

Így fut el a Nap is
kemence-meleggel
az ég aljáról
kivillan csillagbokája
szétdőlt lombok alól
fátylat vet rá a félhomály
a Föld beleroppan

Még látom
hogy köti színezüst álmát
kripta-bolt alatt
emésztőn a láng
felhők szőtteséből
mikor ölembe hull az éj
karján a vérszínű
Holddal

(Kép: Horváth Piroska)