Fény és árnyék

Beton-cseppként őrzöd a könnyet, mosolyt.
Belőle építkezel, habzsolod.
Fénye és árnya megköt, nem menekül,
arcodra kiül édes-keserűn,
mintha az egész világ szakadna rád,
próbára tesz, a bajban mennyit érsz,
hallja-e vészben fuldoklók jajszavát
őssejtnyi léted, míg Istenig érsz,
-s a partot-érés örök reményét is-
hordod-e pórusaidon konokul,
magad legyőzve, hogy hinni tudj mégis
benne, míg a könny mosolyba fordul.

Őssejtrobbanás

Aki voltam, nincs már. Elhagytam magam 
én is, mikor mindenki elhagyott.
Így lettem jég-kék rontóár, parttalan
őssejt-robbanás, élő tetszhalott.

Kiszáradt medrem csobbanatlan holtág,
hol búvó erek omló csendje vonz.
Iszapmélységek nedveim széthordták,
már nap se éget, szellő se fodroz.

Mégis keresem énem, ki az,
ki eszméletem tükréből ma rám néz.
Látlak. Már magam ellen bátorítasz,

Ahogy arcod befogad s fölém hajol
és babonás félelemben hozzám érsz,
mintha találkoztunk volna valahol.

Halló, itt vagy?

Halló… itt vagy…
Börtön ez,
bakelitmélység,
s te hallgatsz,
mint egy fogoly.
Színes hajfonatod
kábelloknikban lóg.
Szédülten rád csavarodom.
Riasztasz, megcsörrensz,
s én húzlak, vonszollak,
hogy milliónyi idegpályán
eljussak hozzád végre.
Szavaid alagút-huzalerdőn,
acélbozótok búgó zaján át
apró garasonként ömlik szét
fülem perselyében.
Kecses kagyló-tested kezembe simul.
Megremegtet felizzó
mágikus vonalad forró,
vad tüze, s hagyom,
hogy éteri csillagutak ösvényén
zengve-bongva testem
pórusait újra átjárd.
Fülem mobil tapasza vagy, szorítalak,
beléd kékülnek rád fonódó ujjaim,
s hagyod, hogy képzeletem
vásznára fesselek fel orvul,
ahogy ülsz, állsz, vagy fekszel,
cikázol sodrott drótokon,
vagy szembejössz velem éppen,
s hangod hangom elől kitér.

Vágyaim bozontos hurkaiból
bontanak ki tátongó relék,
ostornyalábok s búgnak fel mélyről,
mint elfojtott, néma vészharangok.
Tenyérnyi boldogság ez,
öröm, hogy vonalban tarthatlak
néhány percig csak a mély-sötétben.
Reszketünk, vibrálunk, hullámhosszunk közös.
Lélegzeted lélegzetem,
fel-felmorajlunk olykor, -váltva- mint tengerár,
hallgatag öblök, vitorlasóhajok.
Ölünkben ringatózik a világ.
Halló…itt vagy…
Hallgatsz, én is hallgatok.
Nincs vonal. Az időnk lejárt.

Árvaságom

Seres László:
ÁRVASÁGOM

Mosollyal tiprom
gyűrt időmet
könnyekkel tűrt
árvaságom

Magammal
osztozom
magamon

Ha nem vagyok otthon
már magamnak
se hiányzom

Csendes Üzenet

Seres László :
CSENDES ÜZENET

Ne állítsatok nekünk kopjafákat,
elég egyetlen szív is, mely befogad.
Az éveink csendes szavakká váltak,
s fohásszá szelídült minden gondolat.
Lőrést vág a múlt, míg védjük e szentélyt,
a Szilas él, s ha fájón meg is rostál,
kapaszkodunk belé gyökértelenként,
mint málladozó falba a borostyán
szélviharoktól meggyengült indákkal,
s kincseinkért egyre mélyebbre ásunk
egymásba gyúrtan a kies lankákkal.
Hitünk e földből sarjadt, némaságunk
elégtétel búvó örömnek, kínnak.
Csend és alázat. Megszolgált fizetség
ez egy életért, mi idehoz, s itt tart,
hogy többek legyünk mind a keveseknél.

Kikötünk, mint aki végleg öbölbe ér,
s horgonyt vet rá a perc szűkülő térben.
Időnk fogy, egyre drágább, és többet ér,
mint amit szétszórtunk ifjúi hévvel.
Mégse fáj. Szívünkben gyerekzsivaj van,
bár kalózok fosztják ki éveinket,
s megküzdünk a károgó varjúhaddal
sirály-módon, hadd hallják érveinket
az Istenek s alkut kötünk a sorssal
újabb vitorla bontás reményében.
S ne hidd azt, hogy bárkinek adósa vagy.
Mit adott a sors, megfizettünk érte.
Megbékélt lélekkel nyugalmat kérünk,
ami gyógyít, zsongat, üdvözít, emel,
s szebb napokat, mit eddig meg nem éltünk,
hogy ami fáj még, feledhető legyen.

Álomébredés

Étvágyteremtő ébredés,
már früstököl a Nap.
Abroszégen tejfelcsend és
rőf kolbászsugarak.
Párát lehelő hegyhátak,
gőzölgő friss kenyér.
Hagymafelhős pogácsákat
szaggat a kerge fény.

Hajnal lobban, körbeszaglász,
ízlelget az ágyon.
Semmi sincs. Abrosz, tejfel, kolbász
hűlt helyét találom.
Nincs-kenyerem nincs asztalnál
ezerfelé szelem.
Álmaimat marasztalnám,
hogy jól lakjon szemem.

Távolságok

A távolságot
szűk utak hordozzák
fogyó holdkaréjként,
ami még maradt.

Úgy mérek
minden pillanatot hozzád
egy tenyérnyi csendben
a gyémánt ég alatt,
mint a csillagjárást
fényévben,
hogy ragyogj.

Repíts tovább
Napvitorlám.
Mit számít az a
néhány ezer év,
amíg veled vagyok
s eljutunk a
halhatatlanságig.