Seres László: VERSEK

Vers-jelek

A vers jel,
úgy versel
szív-lágyan,
selymesen,
vagy nyersen,
ringatón,
mint a tón
a mélység.

Álmot hoz.
Csábít, vonz
szíve is,
lelke is.
Halkan szól
minden szó.
Búg, mint a
pacsirta,
s megérint
a vérig
véreddel,
amíg élsz
anyakéz
meleggel.

Árnyat bont .
Ő a lomb,
s rád hajol,
ha hagyod.
Átoson
a mosoly
lelkeden.
hogyha kell,
de ott van
harcodban
s szúr, mint kés,
hogy több és
jobb legyél
mindennél...
S mondj mindig
valamit
a verssel,
mert ez kell.
Mindig ez,
mi formál
s alakít.
Rendületlen.

Mondj értünk,
míg élünk
egy imát,
s a múltat,
és a mát,
azt tárd fel,
míg Áment
mond az ég.

Mondd, elég.
Sok a bűn,
mi elért.
Ne csak küzdj,
üdvözülj,
mert ez kell.
Jöjjönek
a könnyek,
a szégyen
ne égjen
többé rád.

Vers szólj már.
Istenem,
lásd jövünk.
Hogy jövőnk,
-hogy jövőnk-
itt legyen.

Adj esélyt

Adj egy esélyt
még egyszer ó sors,
akkor is, ha belerokkanok.
Jóból kevés jutott,
rosszból jó sok.
Vad éjszakák,
szelíd nappalok.
Szívembe varázsod
búvó fényei megtépett
búzakörök hajnali
kenyérillatával lopva
még betéved.

Itt vagyok.

Adj hitet, amíg lehet.
Megalkudhatunk.
Látod, gőgös hidegséggel
borulok le lábaid elé,
s bérem, ami jár még
álmaim elsüllyedt gyémánt
szigetén egykor volt
büszkeségemhez
mérem.

Makacsul egymásért

Akkor gyere, mikor hívlak.
Gyámolíts, ha gyámolítlak.
Ha a szíved másé lesz,
elmehetsz. Ne is kérdezz.
Vissza többé úgy se hívlak.

Mennybe viszlek, ha harang szól.
Haragszom rád, ha haragszol.
Majd megbékülsz, ha szeretsz,
poklok tüzére vethetsz,
míg karjaimban alszol.

Egyszer megáld, másszor átkoz
csókol a szánk, súg, kiáltoz.
Életünk természetes
mámorítót része ez.
Közös bűn az imánkhoz.

Vihar téphet, többé ne félj,
két karommal ölellek én,
leszünk megkövesedve
sejtjeink örök sejtje.
Ketten együtt kőszirtként.

S míg az alkony pírja altat,
vérem vérednek sarjat ad.
Amíg szeretsz, szeretlek,
csillagokra fektetlek,
sápadt holddal betakarlak.

Szélbe fordult daccal

Meglett ember lett a fiam.
Ha szól, szavának súlya van.
Tudja a sűrűn vetett szó
Termése gyér, súlytalan.
Hallgatag gyermek volt egykor,
Ha nem volt rá ok, nem beszélt.
Ricsajban keltett égzengés
csak neszt csap, mint megszeppent szél.
Nem alkudott meg a sorssal,
Makacs volt, ha kellett, kivárt.
Mennydörgő volt benne a csend,
Hogy csend legyen, ha felkiált.
Simogató csillagfényben
Ringatta el a meséket.
Észre sem vettem, férfi lett,
A gyémántnál is keményebb.
Megtanulta önön sorsán,
Mi az igaz, s mi a hamis.
Nemcsak ökle lett acélos,
De késként vág már szava is.
A gyengét védi, ahogy rég,
Mert e világra így fogant.
Értük lázad, s amikor kell,
Égre szegez Napot Holdat.
Nem vonzza talmi fény s cafrang.
Hitét őrlángok éltetik.
Szélbe fordult daccal lobog,
Csak önmagáért szeretik,
Mint én, -s önzőn benne magam-
Kiért a vérem megremeg.
Tudom tiszta, szép szemében
Hordoz, akkor is, ha nem leszek.

(Kép: M.Kiss József)