..és jön az éj

Csörömpöl az ég, levert fedő a nap.
Szétfolyt lávatűz a horizont alatt

tengerek feslő hullámsírjába hull,
mint az ember ki árnyától szabadul,

keresi fényeit az éjszakáknak,
hol csillag-neszben csak a vakok látnak.

Mindegy, hogy nap süt, vagy álom-szülte éj.
Forogj föld...indulj...hajnalra visszaérj

Hallgatok

Érdemét földi létednek nem a tószt
ékköve méri, kevés érv a forrás
csillogó habfodra. Még bölcs csacsogás
se számít, hol a mélység halk titka vonz.

Hallgatok, a súlytalan szó, mit sem ér.
Életünk egy-egy lélegzetnyi szikra,
de tűz szülte varázs, mely fel-felszítva
éget, gazdagít, ahogy fogy minden év.

Az idő jel, amit hordunk, nem érdem.
Több kell, tettek, attól leszel Fárosszá,
hogy elmondhasd majd: nem hiába éltem .

Míg hited erős, kétely se mérgezi,
úgy lesz minden, ahogy Isten tervezi.
Hát mit tehetnék én még tósztul hozzá?

Míg a lélek szárnycsapása visz

Szem, száj, szív kell,
hogy láss, szólj, érezz.
Ember vagy.
Hús-vér-szült fenséges,
és örök.
A porból porrá csak
a test lesz,
míg a lélek szárnycsa-
pása visz.

Nyitott szem kell,
hogy tisztán lássál,
igaz szó,
amit mindenki ért.
Érző szív,
hogy több légy másnál.
Nem magadért,
Mindenkiért.

Lépcső felfelé

Most kellene szívünknek a biztatás,
őszinte szó, meg hit, és némi remény.
Mit ér fuldoklónak a talmi varázs,
lépcső felfelé légcsövek erdején
át, hogy kiköpjük tüdőnk áporodott
levegőjét, s eljussunk a mennyboltig
megtisztulva, ha a megtántorodott
ember saját lábába is megbotlik,
lépni fél, indulni meg nem mer, csak áll,
visszanéz az elátkozott múltra,
s az amit felépített más, lesajnál…
ősei bűnét százszor felülmúlva.

(2014 december 30)

Aki szeret

Aki szeret, könnyen megért
minden szót, meg se döbben.
Rád teríti köpönyegét,
hogy őrködjön fölötted.

Szívét adja szíved helyett,
hogy gyógyírra találjon,
megérti az érthetetlent,
az érted égő vágytól,

Jöhet jégverés, vagy aszály,
együtt semmi nem árthat,
mert a szíved már nála fáj,
az ő szíve meg nálad.

Túllépem árnyékát a földnek

Hálót vet rám
az idő
csorba kútba
estem
láthatatlan kéz-
jegyét hordom
testemre
festve
nem szomjazom
források vize
gyökér-létemből
fakad
kiszáradt mély
medreiben
könnyekkel
oltja a sors
a szomjamat

Vágyaimat ébren
álmodom meg
másoknak már
nem magamnak
ahhoz kell erő
túllépni árnyékát
a földnek
mikor a kétség
biztossá tesz
a biztos meg ledönt
előre látni csak
ha hátrafelé nézek
hinni újra, s újra
mint a gyerek
ki nem tud semmit
még a világról
csak szívből érez
s nem kér se áldást
se kegyelmet

Tudom ami volt
mind elenyészett
a van az enyém csak
míg rám hajol a mennybolt
s ami ráadásként jöhet még
az is semmivé lesz

Egy arc

Egy arc néz le rám
érzőn, észrevétlen,
mozdulatlan márványtömbnyi
felhő-szemek.
Emlékek porladó foglyai.
Halványodó vonások,
szétfolyt kontúrok, erezetek.
ölelkező színek, árnyak.
Homlokba hullt hajtincsek,
mintha ujjaimhoz simulva
velem hullámzanának
lezúdulva tenger-szőkén
égi havasokból, hogy megfessék
vérbő ajkadat.

Így lobban fel
együtt a múlt, a jelennel
forró lankák lombosodó ölén,
hol az idő vasa rója barázdáit,
s marad a kép, marad élő mása.
Mit számít, hogy bőröd selymén
rózsák szirmai leperegnek,
s tövist ereszt a zordon idő
a megsárgult leveleknek,
ha bennem élsz, mint tört ág virága,
fények, árnyak közt, míg lehet.
Ahogy magamnak a képen
megfestettelek.