Menni kell

Zsebre gyűrt ötszázas a Nap
rozsdahasú papírkuncogás
szétnyílt vérzőn szakadt seb
sárga csekkekről álmodom
hajnal feszeng az éj másnapos
megint több rajta a nulla
a hetes szám után
víz villany gáz
vakon szembogarász
a zsugori fényben
ágytitkokat fecseg romjain a csend
a félbemaradt vágy is
egyszer-használatos
csak a havidíj jön meg mindig
lefőtt kávéillat a lakás
átszürcsölt karcos éjszakák
ízei mérgeznek máris
korai volt az örömöm
megfizettem érte

Az ágyam koedukált
vetetlen sóhajt terem
a kászálódó fura világ
-csak bírjam ki fizetésig-
ledob magáról mindent
mit ráaggatott az éj
kéz-kezes adósként
megnézhetem magam
kibomló árnyas fényerdőin
csupasz testtel a ma
csonttól-húsig tartó
feltámadást érez
élni kellene addig is
járni egyet holdkórosként
mint alvók a tetőkön
vagy temetetlen holtként
mint az újra ébredők

Mennem kell
valahol várnak
dobozba rakom a tegnapot
a csekkeket meg
majd feladom holnap

Masnit kötök
az éjszakára

Eltűnt a tér

Eltűnt a tér, a térrel meg a házak.
Új ösvényt tapos ki az út magának.
Kihunytak itt a fénylő gyerekszemek.

Hintáik égig szálltak, homokozót
nyelt el a föld, s mint karót nyelt torzók,
kiállnak testéből a játékszerek.

Hadüzenet nélkül kivágott hársak
estek áldozatul a fejszecsapásnak.
Széthullt padok, feltépett asztallapok.

S csak azért is...a megkezdett sakk-partit
ott játsszák ma is az utolsó mattig
láthatatlanul. A halhatatlanok.

Álommese

Kakaónyi álommese,
pöttyös csésze, nyuszis alj,
ágyunkhoz csalta anyánkat
fáradtan az esti zaj.

Tollpihe had, párnacsaták,
hat gyerekláb, szalmazsák,
takaróként az égiek
édenkertje borult ránk.

Imát mondott, mondtuk mi is,
kánonban szólt a refrén.
Olvasójára felfűzve
lógtunk gyöngyszemként kezén.

Ébredező hitünk volt ő,
felvitt a csillagokba
félig ébren, s úgy ölelt át,
mintha Isten lett volna.

Ha hallgatnátok

Ha hallgatnátok szívetek szavára,
gyümölcsöt teremne, dús ízeket,
nem csak faalját. Mennyei hit szállna
a földre, s mint szétfutó vízerek
minden falat, mit megritkít az ínség
számolatlan egyre gyarapodna.
Feltárná a szív mérhetetlen kincsét,
mintha terített asztala volna.

Ha hallgatnátok szívetek szavára,
az éhezőknek nem kellene félni.
A sóhaj is ágyúdörgéssé válna,
s már fél füllel is el lehetne élni.

Ha megtehetnén

Ha megtehetném
kutya lennék
végleg
mely béget
s ugrik egy-egy
füttyre szóra
érted
testőrödként
s a holdtöltét
is megugatnám
minden éjjel
eljátszanám
bambán
birka módra
e szerepet

De nem lehetek
birkád ebed
se a vágyad
mert az állat
emberi lényt
nem élhet meg
nálad
kényed szerint
míg kezed int
vagy csontot
rak vackába
bújik sután
s észre se veszed
hogy fél retteg
kutyád ...ó jajj

Hogy szereted

Szívtelenül

Már csak a pohár hív
egy-egy koccintásra
magammal magamért
- látod a szívem
kiteszem érted -
meghalok egy kicsit
legbelül s várom
hogy visszatalálj
hozzám

Ülünk együtt
ketten révetegen
csendes józanságban
nézem hogy folyik szét
bíborvörös vérem
áldozati bárányként
a kristálypohárban
s érzem
hogy véremmé válik
újra a bor
mely megöl
vagy megment
míg megérkezel
s átesek érted
néhány
vérátömlesztésen


(Kép: Gudorics Vera: Az életi kör)

Körbe-körbe

Gondjaim magamba zárom,
őrt állítok magam elé,
ne lássa meg senki.
S ha lesz valaki,
aki nem akarja
hogy megtaláljam
gondjaim közt,
azt fogom szeretni.

S őriztetem majd
mindkettőnket,
vele engem,
s velem őt,
-ez lesz a titka,
ez lesz a varázsa-
hogy beleremegjen
ég és föld,
mikor mosolygunk majd
egymásra.