Szólás-szabadság

Szólj, hogy... szabad légy...

Nem szólsz semmit, bátran hallgatsz,

ember ma csak így maradhatsz.

Üreget váj szádba a csend,

mikor tátogásod kicseng.

Ernyed a szó nyelved helyén,

mint egy félrenyelt vélemény.

Sose tudja, aki kérdez,

mért ragaszkodsz földhöz, éghez.

Kerülsz vihart, csendes hajnalt,

némán a kimondhatatlant.

Kifordult szem, felhúzott váll,

dörgedelem, uff,  úgy szóltál.

Ideg-rángatott kéz jeled

nem értik, akik féltenek.

Amíg hallgatsz, örök éj van

lehúzott sisakrostélyban.

Hol volt, hol nem volt...

Sintérkutyák ugatása sebzik,
lóg a rézkilincs, üres a ház.
Mintha idegen járt volna itt.
Kertek húrjain fény indák,
tömött szőlőfürtök.

Visszadobban a szív a csendre.
Húsba metsző szelek ringatják
fedetlen fővel egymást.
Már érzem , hogy fut,
hogy nyargalászik,
csattog ostorával
utánam az ősz.
Torzul az álomrét,
ködporontyok selyme
hull a fákra.

Jó, hogy itt vagy.

Összetöpped kezünkben a táj,
elenyészik megcsonkított bája,
mikor megérkezel.
Nyitott mesekönyv ez.
Lélekkifestő jégtenger, tűzpalota,
ahogy megálmodtuk ketten
feltornyosult örömeink
lélekharangjait.

Mondd, szeretsz-e?

Emlékszem színes lapjaira,
hol szétdobált ruháidból
avar-bronzan zizzent elém
kibomlott szépséged
s hagytam, hogy agyamig ásson
zuhogó hullámtaraja a létnek.
Szavaink kőbuborékok,
suttogásaink érckristályok
féltett kincseként
merült el a mélybe.

Dupla-csavarral múlik az idő,
s még hallom, mesél a múlt a mának
az ifjúságról és az elmúlásról,
hogy ne hallja senki meg:

Hol volt, hol nem volt... egyszer.

• Seres László alkotásai
 
• Új hozzászólás
 
• 169 olvasás

Fütyörészve

Seres László

Mint a suszterinasok...vidáman, fütyörészve...)))

Seres László:
FÜTYÖRÉSZVE

Fütyörészgetek,
gyermek lettem újra.
Szívem is trilláz
amerre járok.
Visszafeleselnek
egymáshoz bújva
flörtjeimre
rigók, csalogányok.

A tüdőm teli,
s hol föld, ég összeér,
füttyel köszöntöm
a végtelent.
Hegyek-völgyek fújják
ezt az ős-zenét,
a visszhangok
fent, én meg idelent.

Fütyülök, ha az
alkony csendjét várom
kertek ölén, hol
levél se rezzen.
Fütyülök
csillagszemű holdsugáron,
szendergő tűzben,
vérző napgerezden.

Repít a szél,
eső hull angyalszárnyon,
kitárom mellem,
-őszülő kamasz-
felcsobban bennem
füttyös szerenádom,
harsog lelkemben
tél, nyár, ősz, tavasz.

Ilyen vagyok.
Nem fáj, ha kinevetnek,
az ember ettől
még el nem ájul.
A kis csibész súg
bennem az öregnek,
rá se ránts, fütyülj,
csak fütyülj.
Rájuk.

Rémálom

Mintha álmodnám...

 a trón színarany,

 a karzat mély, lila brokát.
 Bársonyszékek, tűzvörös

 szőnyegbe süppedt lábnyomok.

 Körben almazöld ufók, földöntúliak.
 Lenn morajló hangorkán,
 fenn nyájterelő kolomp.
 Szuszogó, rágó, nyelő, hörgő

 cafrang-fényező rangkórság,
 főúri mód, a házban ez dukál.
 Törvényre emelt önméltóság
 keresztjére feszül,

 úgy ad a bűnére  feloldozást.

 Istentelenül.

 Mintha álmodnám...

 küszöbön túl minden olyan más.

 Rácsok, beton-védvonalak,
 kilincstelen tölgyfákba

 cifrázott rozsdás-(t)rendek,

 hol minden lépcső barikád.

 Süket ajtók, vakablakok,

 testüket óvó ősbölények,

 kik nem látják, ez a világ

 gőzölgő kondér-szegénység, 

 hajléktalanok, kígyózó éh-sorok,

 újságba csomagolt fagyhalál.

 Rémálom ez. Kinn is, benn is,

 mikor a lélek, ...a lélek alszik,

 vagy talán nincs is már.

 Jó lenne felébredni már.

Befagyott tengeren járunk

Béklyóját veti ránk a zaj,

pusztít a rezzenetlenség,

Pantomimarc, jeges máz.

Porceláncsend a félelem,

s harangszó a fegyverropogás.

Ízetlen jajszó szül alleluját,

az ima ki se mondható.

Hangtalan húrok haláltáncát

nyögik a tört vonók.

Hamisan játszott akkordok,

s a sírok kivetik őseinket,

hiába hall a fül, pásztáz a szem,

érzéketlen, aki visszavág.

Szégyen-jusst köt koszorúba

kidőlt keresztekre a sors.

Hamis könny pereg

életet mímelt dögrováson,

önsanyargató láz éget

e tájba fésült nyájban.

A szív már fel se sajog.

Némák beszéde kell, hogy értsd,

ki miért szid, miért becéz,

s mit felejts, a szót ki se ejtve,

ha lakat alatt a száj.

Tenni kellene végre,

szólni, kiáltani béklyók helyett.

Egy nyelven, míg sirályok kísérnek,

törpék a gleccserek,

s mind hazavágyunk.

Lélek-kikötők, álom-hajók

a hajnal vérpiros aranyában.

Befagyott tengeren járunk.

Áthatoló fénynyalábok

Megmártózott benned a jó,

mikor ujjaim hozzád ért,

medrét kereső vad folyó

hatol át így fénynyalábként.

Kitárod kapud, úgy hagyod,

mintha régóta ismernél.

Mosolyra fordul haragod,

mielőtt a mennybe mennél.

Levegőt

Hallottam, idén is fogadalommal kezdted

az új évet.-Én levegővel-, mi mást tehetnék, 

míg lehet.Kiporciózom magamnak ÁFA mentesen

minden nyeletet. Tudom rossz szokásom,

leszokni róla nem merek. Lélegzem monoton

reggeltől napestig, s megfigyelem e tüneteket máson.

Megváltozni, hidd el, nem tudnék már.

Maradok, aki voltam, csapongó légzsák,

egy felfújt teli hólyag, de élőn, s elevenen…még.

Nélküle holtan, reménytelenül, mondd, mire is mennék.

A világot se fogom megváltani.

Úgy jó, ahogy van, ahogy megteremtetett.

Nincs rokon, haver ott fenn fejem felett,

csak az Isten,-földön se -hogy eldöntse sorsom.

Mit érnék el velük, magam nélkül elhagyottan

-holmi tarthatatlan-hamis esküvel tett

szent fogadalommal, ha érvek nélkül kell osztoznom.

Papolhatnak mások, ígérhetnek szebb jövőt,

új életet. Kinőttem hitem,s a szentmiséket.

Azt add vissza, ami enyém volt rég,

mit elvettek az évek. S ha ehhez egyetlen

lélegzet kell csak, hogy újra érezzem,

ahogy bennem életre sarjad, ígérem Uram

nem hagyom abba…hát bocsásd meg nekem

ezt a parányi semmiséget.