Béklyóját veti ránk a zaj,
pusztít a rezzenetlenség,
Pantomimarc, jeges máz.
Porceláncsend a félelem,
s harangszó a fegyverropogás.
Ízetlen jajszó szül alleluját,
az ima ki se mondható.
Hangtalan húrok haláltáncát
nyögik a tört vonók.
Hamisan játszott akkordok,
s a sírok kivetik őseinket,
hiába hall a fül, pásztáz a szem,
érzéketlen, aki visszavág.
Szégyen-jusst köt koszorúba
kidőlt keresztekre a sors.
Hamis könny pereg
életet mímelt dögrováson,
önsanyargató láz éget
e tájba fésült nyájban.
A szív már fel se sajog.
Némák beszéde kell, hogy értsd,
ki miért szid, miért becéz,
s mit felejts, a szót ki se ejtve,
ha lakat alatt a száj.
Tenni kellene végre,
szólni, kiáltani béklyók helyett.
Egy nyelven, míg sirályok kísérnek,
törpék a gleccserek,
s mind hazavágyunk.
Lélek-kikötők, álom-hajók
a hajnal vérpiros aranyában.
Befagyott tengeren járunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése