Víztócsák fürdették az alkonyt,
s mint szétloccsant tintásüvegek
zöldje csillogtak az úttesten
a fénylő smaragdok.
Gesztenyefák kísértek végig.
Sürgönydróton lógó fellegek
kontyába font vihart az este.
Meg-megdörrent haraggal az ég.
Lángoló tűzrózsákat szültek
az árnyak, szikrázó réseket
ostorozott a fény.
Távolból láttam a téglagyárat,
templom tornyát, -hol szent az ünnep-
házakat, dőlt kerítéseket.
Bőrig áztam, míg haza értem
csatakosan, gyalog, mezítláb.
Vittem magammal Köttöny sarát,
meg a munkabérem,
az első fizetést zsebemben,
mint rám szakadt kőtömbnyi sziklát.
Szűken mért munkám pár garasát.
Bánatkönny hullt, dús nyári eső.
Én voltam csak boldogabb nála,
apám büszke lehet, van munkám,
több lett a kereső.
Por, olajgőz keserű ízét
nyeltem az avas szalonnára,
ha déltájban leállt a kombájn.
Álmokat kergettem, őszinte
vágy repített, nem vonzott a föld.
Diák voltam, tízéves kamasz,
gyerek-ember szinte.
Közel jártam a csillagokhoz.
Eltűnt a távolság odafönt,
s milliárd fényév lett egy arasz.
Lentről arany-tallér volt a hold,
a fél tenyerembe belefért,
itt meg sárgányi óriás tál,
hol nőtt, hol meg fogyott,
belém ivódott tűzvarázsa,
mikor megmásztam fénykötelét
álmomban holdfogyatkozásnál.
Így érkeztem meg, öreg este.
Meg-megvillant, vajúdott az ég,
s mint, aki megfáradt csendre lelt
széthullt omló teste.
Apám dolgozott még, anyám várt,
törölte rólam, ahol csak ért
szó nélkül az esőcseppeket.
Mosoly bujkált szája szegletén,
pedig féltett, úgy izgult értem,
-mélyebbek lettek arcán a ráncok-
bár titkolta szegény,
ölelt magához, lógtam rajta
csupa kéz, csupa láb az éjben,
mint fürtös virág az akácon.
Szédültem az ősi teherrel,
kit a lét morzsányi gondja nyom.
Mit tudhattam ott a világról
suttyó gyerekfejjel,
mennyit ér kipréselt vérrel szült
pár forint. A megszerzett vagyon.
Hulló csillag. Mennybéli tájról.
