Ellentmondások

Úgy csodáltalak
mint tejszínű álmát
lopakodón a hold
gyűrött felhőindákon
meg-megállva
szívem imbolygott
árnyékod voltam
jégen tűzfalon
fényt vetett rám
kimért árnyad
öledben gyúlt
hajnali láng
vonzott taszított
vitt magával
nem kértem
kegyelmet
feloldozást
nem is adtam
bűnöm bűnöd lett
szégyenem erény
üldözött csavargóként
szerettelek
és szerettél
míg jött egy másik
új boldogtalan
két állomás között
hogy visszataláljak
magamhoz s hozzád
vezekelve megcsalástól
megcsalattatásig

Boldogság

A boldogság
mezítláb jár, mint az Isten.
Lélegzetet se vesz. Észrevétlen.
Léptei neszét se hallod, mikor rád talál.
Színtelen, illattalan, éltető harmat.
Ledobja magáról álruháit,
s rád teríti teste ragyogását.
Átlebeg rajtad, vággyá formálja
mozdulata ívén a horizontot.
Csillagokat gyújt.
Felkel hamvaiból újra s újra,
mint a tetszhalottak, ha az éj közeleg,
hogy a tiéd legyen.

Fura egy szerzet Ő.
Hűséges és hűtlen szerető.
Körbevesz, elringat, észre se veszed.
Hiánya fáj s éget, mint elcsókolt csók
a szádon, míg ízeire emlékszel,
hogy karjába vett s föléd hajolt.
Hiába téped ruhád érte,
hiába jajongsz, könnyeket hiába ejtesz.
Úgy hagy el, mint anyját a gyermek
s szívedben örök, visszavágyó csend lesz.

Ne menekülj

 Hullajts könnyet 

mikor bántlak
a kemény szik
kínt terem
lombja hull
olykor a vágynak
s még a szív is
szívtelen

Ne menekülj
te is bántasz
tűröm jajjal
örömmel
könnyek nélkül
nekem fáj az
ami könnyel
neked nem

Csak egy...

Csak egy tenyérnyi
egyetlen ujjnyi
egy érintésnyi legyen
amit itt hagysz
magadból nekem

Nem kell hogy lángolj
hogy újra fájjon
gyönyöröm
végzetem

Elég az is
ha csak elképzelem

Kitaszítottan

„Új szívet adok nektek,
és új lelket adok belétek…”
(Ez 36:26)

Őt kérdezd csak,
ha szemed homályba vész
kirajzolatlanul
s árnyak mögött fény se dereng.
Őt kérdezd,
a kitaszítottat,
kit szétszabdaló fájdalom
s vágyak holt karéja csipkéz
karon-ülő gyermeki hittel
s nem érzi, csak önmaga leheletét,
mikor nincs más,
ami a szív zsilipjein átszivárog,
s embertől kaphat,
s fél, ha lámpát gyújt az alkony,
és ritkább lesz a fény
a sötétségnél..

Őt kérdezd csak,
a kitaszítottat,
aki egykor fényben járt itt
s megáradt folyókra zuhant alá
otthonra vágyó jeges sodrásban,
vagy aranyrögöket görgetett
öntudatlan,
s útját bűnnel, bűnhöz mérték
megtisztulást áhított kezek.

Őt kérdezd csak,
a kitaszítottat
Istenről és hazáról
-a beléd ivódott gyűlölet helyett-
hogy befogadhasd,
amíg nem késő.

Megoszt a sors

Bal fülünkbe súgják,
ne hallja azt a jobb,
hogy lesz erényből bűn
a jónál is nagyobb,
utolsóból első,
ki semmihez se ért.
Mennyit ér az ember,
hogyha hazát cserél.

Jobb szemünkbe néznek,
vakuljon meg a bal,
ne lássuk, ha éjre
mondják azt, hogy nappal,
robajt mímelt csendben,
csend szülte robajban
forog a sors-kerék
jobbra is, meg balra.

Kezünk, lábunk, szívünk
látod mivé lettek.
Kettészakították,
ne szerethessenek.
Földbe döngölt átkot
terem csak a róna,
mintha fent sötétség,
itt lent meg fény volna.

Új év

Új év szépsége kísér,
sarkal szüntelen,
ahogy elképzelem
a meg se születőt.
Bár hajnalom, delem
elszállt felettem,
-alkony közelít-
Őt várom,
az ismeretlent,
-ha fogytán a lencse
s a virsli is rövidül-
vele falatozom egy asztalnál,
érte ürítem poharam
s hiszem,
nem lesz válogatós,
tréfát se űz velem,
hogy magából kitagad,
mielőtt elfogadnám őt.

Belső békét
nem szülhet vakszerencse.
Nevemre veszem.
Vállalom, mint a többi
vér-szerinti gyermekem,
akik elhagytak egymás után.

Megőszültem,
vállamra tornyosult évek
felett járok
hamvadó csillagtűzben.
Vissza-visszanézek.
Szívemben hit
a zálog életemnek,
hogy elfogadtassam magam vele,
mielőtt mindent elveszítenék,
ha már a jövőtől is félek.

Aggódó lélek fájdalmánál
mi lehet több,
mit számít a testre mért ütés,
ha azzal ver a sors, ami elmúlt,
nem, ami jön s éltet.
S mit ér az, mondd szép Gyermekem
ha csupán kesergek...
már a megszületésednél.