Retúrfütty

A sulykot rég elvetni készülök,
ahogy gyermeküket a bérszülők.
Ne nyomjon teher, nyomot se hagyok.
Több leszek magamnál, ha nem vagyok.
Kilátás nincs, vakablak résein
retúrfüttyökből megérzéseim
minden érve visszájára fordul,
elfogadott lesz, -szinte attól koldul-
s megutáltat régi, új ideát,
amelyben a szem hall. A fül meg lát.

(Kép: Internet)

Végítélet

Mennyi év s mind a vállamon.
Elnyűtt perceit vállalom.
Lelkembe ivódik bölcsőtől a sírig,
amit kegyként adott a sors,
nem maradtam érte adós,
napfényért cserébe, mint mások cselédje
nem kértem könyörületet,
zokszót, ha vert, nem ejthetett
kínok közt az ajkam, nem lázadtam.
Örültem tavasznak, nyárnak,
fagyban nyíló hóvirágnak,
s azt szerettem, aki bemerte vallani,
hogy fordul kulcsom a zárban,
amikor karjukba zárnak.
Tiszta szavakat kerestem,
akkor is, ha bűnbe estem
magamra hagyottan s vergődtem a porban.
Hittem, hogy jobb idők jönnek.
Romok közt is virág nőhet,
s követni akarnak, akik megtagadtak.
Mégis annyi csalódás ért
a szóért, a hallgatásért,
hogy kimondhassam azt, ki az igaz, s ki a gaz.
Lelki békét csak az adott,
hogy tudtam mindig, ki vagyok,
mivé lehetek én ezen a földtekén,
s mire mennék csak magammal.
Napfény nélkül nincs több hajnal,
s nincs a sötétségben újra ébredés sem.
Az ősök vére szült erőt
talpon maradni más előtt.
Tudom, míg az ég zeng, az még nem a végzet.
Meg kell fizetni mindenért,
vakságomért, a hitemért
kivetett bírságot annak is, ki áldott.
Gonosztevő mégse lettem.
Arattam is, meg vetettem,
amit bennem érlelt vajúdva az élet.
Hegycsúcsokig nem jutottam,
csak vágytam rá s elindultam
az ébredő fénnyel, hogy majd odaérjek.
Siker és kudarc oly sokat
keresztezte a sorsomat,
s vad meredélyeit megjártam egyre mind.
Nem bántam meg. Így alakult.
Varázsszerként gyógyít a múlt,
amíg útra készen vele szembe nézek
földig lerogyva két térden
megvallani, hogy mért éltem,
mi volt, amit kaptam s mi, amit én adtam.
S ha elítél az utókor,
hogy kijutott rosszból, jóból,
vagy felment, már könnyebb. Elfogytak a könnyek,
mosolyok, intő vészjelek.
Indulok s majd megérkezek
valamikor egyszer, s az ítélet: Csend lesz.

(Kép: Major Anka)

Kacsintásod

Hunyd be szemed, mind a kettőt,
kialszik a mécsesed.
Falnak fordult a világ is,
a nappalból éjjel lett..
Majd gyújts fényt, az egyikben csak,
újra égve, áhítón,
érezzék, hogy a szeretet
áttör szempilláidon.
S ha kinyitod mind a kettőt,
-hogy ki szeret, láthatod-
megszépült lobogó fényed
belőlük is rád ragyog.

Értékeink

Írj gyönyörűt
Mint anyáink vajúdása
Mondj igazat
Fájón minden elmúlásra
S hazudd azt
Amit soha nem szeretnél
Hogy a gyönyörű
Bár lehet hogy szebb a szebbnél
Csak akkor igaz
Ha igaz

Érccé kövült

                                                                        (D.A. születésnapjára)

Érccé kövült napjaid rád formálják
örömök s kínok közt a mesterkezek.
Nem életmű még, de felsejlik már
az oázis, ahová az út vezet.
Aranyősz fürdet a férfi delelőn,
emlékeid féltőn rakosgatod.
Nem kívánod éji tivornyák vonzó
hegycsúcsait ostromló attakot.
Széllel se fordulsz szembe csak azért is,
öklöd se dönget bezárt kapukat,
vársz, s a sok sunyi hamiskártyásnak
nem játszod ki utolsó adudat.
Égi táltosod bölcsen visszafogod,
tűz feszít belül, nem vad lobogás.
Míg nyár öle ringat felhőtlen egek
virág-pázsitján, nem kell senki más.
Szavad is megcsendesül, tisztábban szól,
mint sziklákra zúdult hullámverés.
Vízbe hullt kőként válik elmélyültté
csacsogó habokban az érvelés.
A napokat már egybe számolgatod.
Megtanultad egy csepp is életre kel,
ha annyi kell épp, hogy megtisztulj benne,
mikor Isten a karjába emel.
Szállnak az évek, végül elragadnak,
lángot vet a Nap a csillagokon túl,
míg a vágy éltet itt a földön járva,
test s a lélek mindig visszafordul.

(Kép: Salvador Dali: Absztrakt óra)

Varázslat

Szirma hullt a rózsa-hónak
Galagonya gesztenye
Két pöttömnyi hadapródnak
Seprű lett a fegyvere
S amerre e had elhaladt
Isten vigyázott rájuk
Elolvadt a talpuk alatt
Hétmérföldes csizmájuk

Belefáradtunk már

Belefáradtunk, hogy szőnyeget terítsünk
minden jött-ment elé, akit nem várunk.
Megvagyunk magunk szolid igák alatt
egyedül, s mit ránk hagytak áldásként
az elődök, azon marakodunk tovább
sanda mód, s amit belénk traktál a sors,
elfogadjuk, dohogunk, mint a légzsák.
Szívünk se jajdul fel ostorcsapásra.
Örülünk a szépnek, az eliramló
pillanatnak, ha derékba törnek is.
Magunkhoz mérünk önpusztítón időt,
távolságot, lássuk, mit érünk el vele.
A teher érdekel, amit ránk raknak,
vagy mi vesszük fel vállainkra önként.
Ez szab mosolyt ünnepeken a szánkra,
fakaszt könnyeket ólomként, mint a kín,
visz előre gerinctörőn és fájón.
Az nyújt vigaszt, ami bennünk feszül,
élet, erő, ösztön, s húsunkba vájja
körmeit felhördülve, ha kiálltunk,
s meglovagolnak vérző-habzó testtel
új lovász fiúk, mert a baj nem jár gyalog.

Belefáradtunk, hogy szőnyeget terítsünk
minden jött-ment elé, hogy úgy mozgasson,
mint fogyó levegő a szomjas tüdőt,
csapdába ejtve összetört szívünket.
Mikor szólni akarunk, nem hallgatni,
magunkért, s egymásért nyoszolyás tűzben,
mely világol bennünk, de el nem éget
felszítva senkit. Sorsunk terhe másra
át nem szabható, húsunkba vág fájón,
alakít, formál a tiszta gondolat,
az elfojtott szó, nyílt, egyenes beszéd
vermekből törve a fényre, hogy lássuk
végtelen köreit az ősi földnek.

S belefáradtunk a várakozásba is,
hogy jön valaki, s ígér tévedhetetlen.
Hajtottunk fejet mi már jó néhányszor
elgyötörten, megadón, kiterítve,
mégis éjfél ütötte el a végső órát,
s vált semmivé megédesítve álmunk.
Magunkra maradtunk a sötétben vakon,
bezárt ajtóik előtt, ahogy a vándor,
ki imát mond s honáért lopva visszajár.

Csillag gyúl, az éj kidőlt pezsgőspohár.
Bölcs józanság lesz a csend. Megrészegítőn
akaszt a hold sarlót ránk, s körbe jár.
Mi hagyjuk, ahogy belénk vési újabb striguláját
könnyel, vérrel a felsíró újszülött.
Mi mást is tehetnénk, ajándék a sorstól.
Áldást hoz ránk, vagy újabb átkokat, ki tudja.
Úgy várunk lebegő varázsszőnyegen
minden évet, mint jöttet az elment helyett,
s mérget se veszünk rá, hogy megérkezik.

( Kép: Internet )