Nem voltak hősök, se lángoló fároszok.
Próféta, Megváltó nem volt köztük egy sem.
De hitük hatalmasabb volt, mint a tenger,
hogy önképére új embert teremtsen.
Erdők, hegyek szülték, garnizonok óvták.
Őrizte titkukat a föld szemlesütve,
hol a fékevesztett sárkányparipákra
függönyt eresztett a légtér kék-ezüstje.
Nyitott volt a szívük, s a szavuk úgy lángolt,
mint hajnali tűz a fényre ébredőknek,
kik hadat üzentek, ha máglyára vitték
tenyér-igazával a sanda öklöknek.
Ó hányszor vetettek béklyót szárnyaikra,
hányszor álmodták a hallgatag rakéták
eget kémlelve, hogy hamuvá enyészik
csillagtestük a köd hulló függönyén át.
Priccsen, lázban, hideglelésben ébredtek,
füst kavarta a csontszín barakktábort.
Vijjogó szirénák vére hullt a hóra,
míg jéggé fagyott álmuk ölelni vágyott,
mikor eget faló vicsorgó fogakkal
húsukba tépett rongyolt hada a szélnek,
s indultak oda, hol a tejút fehérlik,
bölcsője, sírja ring az egek seregének.
Gépek zuhantak, raszterek fénye lobbant,
mennybéli orgián robotpilótájuk
fogyó holdként zuhant a föld ölébe.
Kráterek füstölgő teste zuhant rájuk.
Így éltek ők, hol a nap kelt s leáldozott
fegyver- kaszabolta örökös hű szívvel
lángot vetett a nyár, s a tenyérnyi mennybolt
megtelt ábránd-fakasztó szivárvány színnel.
Megszállott volt, aki ebbe belevágott,
kit menny és pokol tüzébe sodort a vágy.
Kifeszítették ég s föld karjai közé,
vérük perzselve gyúlt fel, ahogy a szalmaláng.
A hitüket ma is hányan összetörnék
feledtetve, - torzzá nőtt, törpe termeszek-
hogy amit alkotott a földön az ember,
az mind a vérükből sarjadva létezett.
S védték röghöz kötött rabszolga gőggel,
kik esküt tettek e népre, e hazára
sors-enyhítő sikolyos örömök között,
ha csak kínjuk oldása lett is az ára.
S bármerre jártak, lángoló hegyek felett
-mert hitték, nap, hold, csillag, minden övék lett-
égi gyűrűt vontak a városok köré
rakétáikkal a kék-zord messzeségben.
Vágyuk ma is heves, szomjuk mérhetetlen.
Ezt kapták a sorstól, s ez nem is semmiség,
gyávaság helyett a bűvös merészséget
közös jussukként, mely a sírig elkísér.
S ha jön majd az óra, vak éj borul rájuk,
kétszer hal meg az, kit ide szült a végzet,
erdők, hegyek közé, két életnyi bajra,
hol a lassú tűz is gyorsabban emészt meg.
S megindulnak mind, mint a fáradt mennydörgés,
amíg szívverésük meg nem csillapodik
Borbála sistergő kék-ezüst nyilával.
Utolsó rohamra. Fel a csillagokig.
