Rémálom

Mintha álmodnám...

 a trón színarany,

 a karzat mély, lila brokát.
 Bársonyszékek, tűzvörös

 szőnyegbe süppedt lábnyomok.

 Körben almazöld ufók, földöntúliak.
 Lenn morajló hangorkán,
 fenn nyájterelő kolomp.
 Szuszogó, rágó, nyelő, hörgő

 cafrang-fényező rangkórság,
 főúri mód, a házban ez dukál.
 Törvényre emelt önméltóság
 keresztjére feszül,

 úgy ad a bűnére  feloldozást.

 Istentelenül.

 Mintha álmodnám...

 küszöbön túl minden olyan más.

 Rácsok, beton-védvonalak,
 kilincstelen tölgyfákba

 cifrázott rozsdás-(t)rendek,

 hol minden lépcső barikád.

 Süket ajtók, vakablakok,

 testüket óvó ősbölények,

 kik nem látják, ez a világ

 gőzölgő kondér-szegénység, 

 hajléktalanok, kígyózó éh-sorok,

 újságba csomagolt fagyhalál.

 Rémálom ez. Kinn is, benn is,

 mikor a lélek, ...a lélek alszik,

 vagy talán nincs is már.

 Jó lenne felébredni már.

Befagyott tengeren járunk

Béklyóját veti ránk a zaj,

pusztít a rezzenetlenség,

Pantomimarc, jeges máz.

Porceláncsend a félelem,

s harangszó a fegyverropogás.

Ízetlen jajszó szül alleluját,

az ima ki se mondható.

Hangtalan húrok haláltáncát

nyögik a tört vonók.

Hamisan játszott akkordok,

s a sírok kivetik őseinket,

hiába hall a fül, pásztáz a szem,

érzéketlen, aki visszavág.

Szégyen-jusst köt koszorúba

kidőlt keresztekre a sors.

Hamis könny pereg

életet mímelt dögrováson,

önsanyargató láz éget

e tájba fésült nyájban.

A szív már fel se sajog.

Némák beszéde kell, hogy értsd,

ki miért szid, miért becéz,

s mit felejts, a szót ki se ejtve,

ha lakat alatt a száj.

Tenni kellene végre,

szólni, kiáltani béklyók helyett.

Egy nyelven, míg sirályok kísérnek,

törpék a gleccserek,

s mind hazavágyunk.

Lélek-kikötők, álom-hajók

a hajnal vérpiros aranyában.

Befagyott tengeren járunk.

Áthatoló fénynyalábok

Megmártózott benned a jó,

mikor ujjaim hozzád ért,

medrét kereső vad folyó

hatol át így fénynyalábként.

Kitárod kapud, úgy hagyod,

mintha régóta ismernél.

Mosolyra fordul haragod,

mielőtt a mennybe mennél.

Levegőt

Hallottam, idén is fogadalommal kezdted

az új évet.-Én levegővel-, mi mást tehetnék, 

míg lehet.Kiporciózom magamnak ÁFA mentesen

minden nyeletet. Tudom rossz szokásom,

leszokni róla nem merek. Lélegzem monoton

reggeltől napestig, s megfigyelem e tüneteket máson.

Megváltozni, hidd el, nem tudnék már.

Maradok, aki voltam, csapongó légzsák,

egy felfújt teli hólyag, de élőn, s elevenen…még.

Nélküle holtan, reménytelenül, mondd, mire is mennék.

A világot se fogom megváltani.

Úgy jó, ahogy van, ahogy megteremtetett.

Nincs rokon, haver ott fenn fejem felett,

csak az Isten,-földön se -hogy eldöntse sorsom.

Mit érnék el velük, magam nélkül elhagyottan

-holmi tarthatatlan-hamis esküvel tett

szent fogadalommal, ha érvek nélkül kell osztoznom.

Papolhatnak mások, ígérhetnek szebb jövőt,

új életet. Kinőttem hitem,s a szentmiséket.

Azt add vissza, ami enyém volt rég,

mit elvettek az évek. S ha ehhez egyetlen

lélegzet kell csak, hogy újra érezzem,

ahogy bennem életre sarjad, ígérem Uram

nem hagyom abba…hát bocsásd meg nekem

ezt a parányi semmiséget.

Ajándék

Van-e ajándék,
amiért nem kell tűzben égni,
míg rügybe lobban tested
izzó remegéssel,
csak várni, elfogadni a sors kegyét,
mely termékeny öledbe hull,
mint égi áldás, mennyei manna,
s ajtót nyitni
a fénylő szellem előtt.

Ajándék az élet, amit kaptál,
minden más, amit vágy, erő,
értelem szül, és sors formál,
te vagy magad.
Az út, amit bejársz a földön
csak próbára bocsátás,
hogy küzdj, alkoss, teremts,
dönts, mert döntened kell
minden elágazásnál.

Mosolyt kaptál, könnyeket,
mint minden ember...
lássuk, ki mire megy vele.
Csalóka játék ez.
A mosoly megrészegít,
ha túlárad fénye a szemnek
arcod védvonalán.
A könny útnak indít,
hogy hazaérj, otthonra találj,
s úgy szeress
ahogy szeretnek téged.

Most itt állsz előttem,
rajtam kéred számon,
mit erőm felül tettem érted,
-magam ellen, magamért-
okokat keresel,
kéklő bércek felett
fények zuhanó árnypalástját,
hogy mélybe ránts vele,
mintha jéghegy lettem volna
utadon, búvó sziklazátony
viharba sodródón, feloldozhatatlanul,
hogy kockázatot vállalj értem
darabokra törve.
Mégis ellöksz, belém kapaszkodol,
hited béklyóz így, míg visszatart,
hisz oly vonzó az égi magasság,
s messze még a túlsó part.

Látod, ajándék lett a harc is,
amit meg kell vívnod, hogy életben maradj,
-magadért, s értem-
mi mást tehetnél,
erőd véges, mely Istenhez emel,
tovább kell menned,
míg megcsendesül a lázadó szív,
s mentőövet dob eléd a sors.
Még egyszer... utoljára.
Rajtam megpihenhetsz.

Életre, halálra

Könnyeket őriz a csend
néma harangok ércfalán
mint megmételyezett
bánat holt virága
s csendet a harangzúgás
hogy megnyugodjon
a lázadó szív

Minden múló pillanatban
ott van az újrakezdés
s minden kezdetben
az elmúlás
míg óvja féltőn
édes terhét
burkában a föld
magzatát anyaméh
hogy világra jöjjön
mint a remény

Életre
halálra

Pillanat és örökkévalóság

Átszakadt éj. Már csendes alázat van.
Táguló erek a zsalugáter égen.
Veled vagyok megcsillapult lázadban,
elejtett vad a gyűrött csatatéren.
Átlépünk vágyaink tűz-sziluettjén,
-egybeolvadt fáklyatestünk világít-
megfeszítetten, mint Krisztus keresztjén
a pillanat. Örökkévalóságig.