Ne menekülj

 Hullajts könnyet 

mikor bántlak
a kemény szik
kínt terem
lombja hull
olykor a vágynak
s még a szív is
szívtelen

Ne menekülj
te is bántasz
tűröm jajjal
örömmel
könnyek nélkül
nekem fáj az
ami könnyel
neked nem

Csak egy...

Csak egy tenyérnyi
egyetlen ujjnyi
egy érintésnyi legyen
amit itt hagysz
magadból nekem

Nem kell hogy lángolj
hogy újra fájjon
gyönyöröm
végzetem

Elég az is
ha csak elképzelem

Kitaszítottan

„Új szívet adok nektek,
és új lelket adok belétek…”
(Ez 36:26)

Őt kérdezd csak,
ha szemed homályba vész
kirajzolatlanul
s árnyak mögött fény se dereng.
Őt kérdezd,
a kitaszítottat,
kit szétszabdaló fájdalom
s vágyak holt karéja csipkéz
karon-ülő gyermeki hittel
s nem érzi, csak önmaga leheletét,
mikor nincs más,
ami a szív zsilipjein átszivárog,
s embertől kaphat,
s fél, ha lámpát gyújt az alkony,
és ritkább lesz a fény
a sötétségnél..

Őt kérdezd csak,
a kitaszítottat,
aki egykor fényben járt itt
s megáradt folyókra zuhant alá
otthonra vágyó jeges sodrásban,
vagy aranyrögöket görgetett
öntudatlan,
s útját bűnnel, bűnhöz mérték
megtisztulást áhított kezek.

Őt kérdezd csak,
a kitaszítottat
Istenről és hazáról
-a beléd ivódott gyűlölet helyett-
hogy befogadhasd,
amíg nem késő.

Megoszt a sors

Bal fülünkbe súgják,
ne hallja azt a jobb,
hogy lesz erényből bűn
a jónál is nagyobb,
utolsóból első,
ki semmihez se ért.
Mennyit ér az ember,
hogyha hazát cserél.

Jobb szemünkbe néznek,
vakuljon meg a bal,
ne lássuk, ha éjre
mondják azt, hogy nappal,
robajt mímelt csendben,
csend szülte robajban
forog a sors-kerék
jobbra is, meg balra.

Kezünk, lábunk, szívünk
látod mivé lettek.
Kettészakították,
ne szerethessenek.
Földbe döngölt átkot
terem csak a róna,
mintha fent sötétség,
itt lent meg fény volna.

Új év

Új év szépsége kísér,
sarkal szüntelen,
ahogy elképzelem
a meg se születőt.
Bár hajnalom, delem
elszállt felettem,
-alkony közelít-
Őt várom,
az ismeretlent,
-ha fogytán a lencse
s a virsli is rövidül-
vele falatozom egy asztalnál,
érte ürítem poharam
s hiszem,
nem lesz válogatós,
tréfát se űz velem,
hogy magából kitagad,
mielőtt elfogadnám őt.

Belső békét
nem szülhet vakszerencse.
Nevemre veszem.
Vállalom, mint a többi
vér-szerinti gyermekem,
akik elhagytak egymás után.

Megőszültem,
vállamra tornyosult évek
felett járok
hamvadó csillagtűzben.
Vissza-visszanézek.
Szívemben hit
a zálog életemnek,
hogy elfogadtassam magam vele,
mielőtt mindent elveszítenék,
ha már a jövőtől is félek.

Aggódó lélek fájdalmánál
mi lehet több,
mit számít a testre mért ütés,
ha azzal ver a sors, ami elmúlt,
nem, ami jön s éltet.
S mit ér az, mondd szép Gyermekem
ha csupán kesergek...
már a megszületésednél.

Fehér a föld

Hóesésben érkezett az ünnep,
mint a rég-várt szerelem, így szokás.
Feldíszítjük csendben a lelkünket.

Fehér a föld, tiszta a fohász.
Elfed jajszót, be nem forrt sebeket,
s énekszó lesz a fegyverropogás.

Az ember üdvösségéért eped
s ha nincs más, hogy önmagán segítsen,
fellobbantja a fán a fényeket,

s várja csak, hogy megszülessen Isten.

Karácsonyi fohász

Ne írd le Uram bűneim a porba.
Fájó seb mind. Nincs, aki segítsen,
csak sajog bennem, lelkem marcangolja.
Rajtad kívül nem tudja senki sem.

Bocsáss meg érte, vétkeztem ellened.
Megbántam el nem mondott imákban.
Nem vagyok gonosztevő eretneked,
se angyalod, a jók közt hibátlan.

Az élet észrevétlen is beszennyez,
-az ember olykor viharba kerül -
kábultan rontást hoz rá s nem kegyelmez
a sors, meghurcol érdemtelenül.

Arra kérlek Uram, nemcsak magamért,
tiszta szívet adj, új reménységet.
Töröld le arcomról a bűnt és a vért,
hogy többé már senkitől sem féljek.

(Kép: Gámentzy Eduárd: Fohász)