Ajándék

Van-e ajándék,
amiért nem kell tűzben égni,
míg rügybe lobban tested
izzó remegéssel,
csak várni, elfogadni a sors kegyét,
mely termékeny öledbe hull,
mint égi áldás, mennyei manna,
s ajtót nyitni
a fénylő szellem előtt.

Ajándék az élet, amit kaptál,
minden más, amit vágy, erő,
értelem szül, és sors formál,
te vagy magad.
Az út, amit bejársz a földön
csak próbára bocsátás,
hogy küzdj, alkoss, teremts,
dönts, mert döntened kell
minden elágazásnál.

Mosolyt kaptál, könnyeket,
mint minden ember...
lássuk, ki mire megy vele.
Csalóka játék ez.
A mosoly megrészegít,
ha túlárad fénye a szemnek
arcod védvonalán.
A könny útnak indít,
hogy hazaérj, otthonra találj,
s úgy szeress
ahogy szeretnek téged.

Most itt állsz előttem,
rajtam kéred számon,
mit erőm felül tettem érted,
-magam ellen, magamért-
okokat keresel,
kéklő bércek felett
fények zuhanó árnypalástját,
hogy mélybe ránts vele,
mintha jéghegy lettem volna
utadon, búvó sziklazátony
viharba sodródón, feloldozhatatlanul,
hogy kockázatot vállalj értem
darabokra törve.
Mégis ellöksz, belém kapaszkodol,
hited béklyóz így, míg visszatart,
hisz oly vonzó az égi magasság,
s messze még a túlsó part.

Látod, ajándék lett a harc is,
amit meg kell vívnod, hogy életben maradj,
-magadért, s értem-
mi mást tehetnél,
erőd véges, mely Istenhez emel,
tovább kell menned,
míg megcsendesül a lázadó szív,
s mentőövet dob eléd a sors.
Még egyszer... utoljára.
Rajtam megpihenhetsz.

Életre, halálra

Könnyeket őriz a csend
néma harangok ércfalán
mint megmételyezett
bánat holt virága
s csendet a harangzúgás
hogy megnyugodjon
a lázadó szív

Minden múló pillanatban
ott van az újrakezdés
s minden kezdetben
az elmúlás
míg óvja féltőn
édes terhét
burkában a föld
magzatát anyaméh
hogy világra jöjjön
mint a remény

Életre
halálra

Pillanat és örökkévalóság

Átszakadt éj. Már csendes alázat van.
Táguló erek a zsalugáter égen.
Veled vagyok megcsillapult lázadban,
elejtett vad a gyűrött csatatéren.
Átlépünk vágyaink tűz-sziluettjén,
-egybeolvadt fáklyatestünk világít-
megfeszítetten, mint Krisztus keresztjén
a pillanat. Örökkévalóságig.

Piedesztálon

Nem vívódtam. Hittem akaratlan.
Mindenem vagy, csontomból faragtam
tartópillért neked, mint a gyerek,
hogyha nem vagy velem, érezzelek.

Bordát futó erek, s szíved köré váznak,
vágyakat szárba szökkent kalásznak,
s utat kanyargón, hol lábad hordoz.
Megbékélt csendet vad viharodhoz.

Nem vívódtam. Tudtam, amit kaptam,
hit volt, s kétely az elvetett magban,
feledve a kínt, mint aki célt ért,
s átkelt veled tetőt borzolt szélként

sóhajok hídján, zsalugáteréjben.
Fáklyám lettél, mikor hozzád értem
megkövülten talapzattá válva,
hogy felállhass a piedesztálra.

Emberi sors

Kép:B. Gáti Csilla

Ne bántsd azt, ne sújtsd, el ne ítéld,

ki teszi dolgát a holnapért,

s nem harsog a hangja,

mint Isten haragja.

Vészt sem jelez,

mint a sziréna

rikoltó jellel,

ha nem kell.

Hallgat.

Nem kérdez,

nem is felel.

Gágogások közt nem pöröl,

míg nap süt, fényben tündököl,

szíve béke hajléka.

A haragja is néma.

Zsenge lombok alatt

nem írt madarakat,

friss szellők ölén

csillagokig fölér

kínlódva, töprengve,

küzdve az árral,

hogy a holnap szebb legyen.

Torzsalkodások mételyén

fogyó garas a remény

kétségek közt

elvetett magja,

ha nem a munka hajtja.

Sötét veremben tapogat,

fénybe vivő utakat,

s verejtéke hulló cseppjein át

Istenért kiált földre lehullva.

Fénybe emel

minden parányi örömöt,

hogy megsokszorozódjon

kezei között. S ha villám sújt,

vagy cselszövés dúl,

-fejére átokháló feszül-

megküzd minden árral,

a gazdaggal, a silánnyal

ocsmányságig fodrozó

gyűlölt habok között.

Viharok árját vitorlái állják

s léket ütötten is halad,

küzd emberül,

s ha minden széthull,

mindig újra kezdi

szemlesütve, kínlódva, gyötrődve

jeges hullámokból égre törve.

Tenger szaggathatja

ezernyi darabra,

nincs oly erő, mely eltérítheti,

míg látja a célt, amiért élt,

s amiért mindent feladott.

Tudja, egyszer hazatalál,

mint annyi vándormadár,

ha eltűnnek a gyűlölet hegyek

a távoli horizont felett,

s kikötők várják, békés öblök,

s megáldják majd az Istenek

ott fenn a mennyben,

azért, amit itt lenn

értünk alkotott.

Démontűz

Gyötrő kínban heverészek,

mint a csontig fagyott részeg,

lelkem szomorú fűz lombja,

hajlott törzsem behúzódik

ledőlt árnyékomba.

Amióta elhagytalak,

darabokra hullott a Nap,

tested sziluettje ívét

visszahajtja rám az Isten

égbe vivő hídként.

Mindegy, bűnös vagy ártatlan,

kit az angyalok áltatnak,

s vágyakozó csillag éltet,

ha belehal is, mind boldog,

hogy démontűzben éghet.

Ellentmondások

Úgy csodáltalak
mint tejszínű álmát
lopakodón a hold
gyűrött felhőindákon
meg-megállva
szívem imbolygott
árnyékod voltam
jégen tűzfalon
fényt vetett rám
kimért árnyad
öledben gyúlt
hajnali láng
vonzott taszított
vitt magával
nem kértem
kegyelmet
feloldozást
nem is adtam
bűnöm bűnöd lett
szégyenem erény
üldözött csavargóként
szerettelek
és szerettél
míg jött egy másik
új boldogtalan
két állomás között
hogy visszataláljak
magamhoz s hozzád
vezekelve megcsalástól
megcsalattatásig

Boldogság

A boldogság
mezítláb jár, mint az Isten.
Lélegzetet se vesz. Észrevétlen.
Léptei neszét se hallod, mikor rád talál.
Színtelen, illattalan, éltető harmat.
Ledobja magáról álruháit,
s rád teríti teste ragyogását.
Átlebeg rajtad, vággyá formálja
mozdulata ívén a horizontot.
Csillagokat gyújt.
Felkel hamvaiból újra s újra,
mint a tetszhalottak, ha az éj közeleg,
hogy a tiéd legyen.

Fura egy szerzet Ő.
Hűséges és hűtlen szerető.
Körbevesz, elringat, észre se veszed.
Hiánya fáj s éget, mint elcsókolt csók
a szádon, míg ízeire emlékszel,
hogy karjába vett s föléd hajolt.
Hiába téped ruhád érte,
hiába jajongsz, könnyeket hiába ejtesz.
Úgy hagy el, mint anyját a gyermek
s szívedben örök, visszavágyó csend lesz.

Ne menekülj

 Hullajts könnyet 

mikor bántlak
a kemény szik
kínt terem
lombja hull
olykor a vágynak
s még a szív is
szívtelen

Ne menekülj
te is bántasz
tűröm jajjal
örömmel
könnyek nélkül
nekem fáj az
ami könnyel
neked nem

Csak egy...

Csak egy tenyérnyi
egyetlen ujjnyi
egy érintésnyi legyen
amit itt hagysz
magadból nekem

Nem kell hogy lángolj
hogy újra fájjon
gyönyöröm
végzetem

Elég az is
ha csak elképzelem

Kitaszítottan

„Új szívet adok nektek,
és új lelket adok belétek…”
(Ez 36:26)

Őt kérdezd csak,
ha szemed homályba vész
kirajzolatlanul
s árnyak mögött fény se dereng.
Őt kérdezd,
a kitaszítottat,
kit szétszabdaló fájdalom
s vágyak holt karéja csipkéz
karon-ülő gyermeki hittel
s nem érzi, csak önmaga leheletét,
mikor nincs más,
ami a szív zsilipjein átszivárog,
s embertől kaphat,
s fél, ha lámpát gyújt az alkony,
és ritkább lesz a fény
a sötétségnél..

Őt kérdezd csak,
a kitaszítottat,
aki egykor fényben járt itt
s megáradt folyókra zuhant alá
otthonra vágyó jeges sodrásban,
vagy aranyrögöket görgetett
öntudatlan,
s útját bűnnel, bűnhöz mérték
megtisztulást áhított kezek.

Őt kérdezd csak,
a kitaszítottat
Istenről és hazáról
-a beléd ivódott gyűlölet helyett-
hogy befogadhasd,
amíg nem késő.

Megoszt a sors

Bal fülünkbe súgják,
ne hallja azt a jobb,
hogy lesz erényből bűn
a jónál is nagyobb,
utolsóból első,
ki semmihez se ért.
Mennyit ér az ember,
hogyha hazát cserél.

Jobb szemünkbe néznek,
vakuljon meg a bal,
ne lássuk, ha éjre
mondják azt, hogy nappal,
robajt mímelt csendben,
csend szülte robajban
forog a sors-kerék
jobbra is, meg balra.

Kezünk, lábunk, szívünk
látod mivé lettek.
Kettészakították,
ne szerethessenek.
Földbe döngölt átkot
terem csak a róna,
mintha fent sötétség,
itt lent meg fény volna.