Egyre több az üres, elhagyott laktanya.
Még egyszer jöjj vissza, hogy ne feledjünk.
Emlékszel, volt egy ezred, azt meséld el,
mintha az idő megállna felettünk
egy nyitva hagyott ablakrésnyi fényben.
Már nem döng a léptünk, szívünk botorkál,
nyárfáink dédelgető lombja ringat,
s a meghódítottak szerelme jogán
tovább szőjük álmatlan álmainkat.
Egy kézfogás, pár szó, hogy vagy, meg vagyok
Látom. Az idő nem fogott rajtad.
Szemed ma is csibészesen ragyog,
csak árnyékod lett kevesebb alattad.
S több évgyűrűiden csillag-jel léted.
Bár a végzetet naponta átkozod,
benned a férfi újra gyermekké lett.
S azt hiszed, nem te, a világ változott.
Nem panaszkodsz, hisz minden idekötött.
Szilas patak szült, bölcsőd volt itt a had.
Öröknek tűnt a lét e lankák fölött,
mégis, itt hagyni, csak egy pillanat.
S amit alkotott hit, szellem, emberi kéz,
széthordják köveit a falaknak
az utódok, s ki legendát feledni kész,
egy kihunyt krátertől mást mit akarhat.
Mi maradt utánunk a lezárt aktán.
Pecsét ütötte nyom, dátum, egy kézjegy:
Élt ötvennégy évet. S a vén laktanyán
üres névtábla a gyászjelentéshez.
S ha azt kérded, mi lesz most, merre, s hova.
Üszkök hantjain nyílik-e még virág.
Ha szívedben is eltemeted, soha.
Volt egy ezred itt. Mondd, ki emlékszik ránk.
2007 március 22
