Áthatoló fénynyalábok

Megmártózott benned a jó,

mikor ujjaim hozzád ért,

medrét kereső vad folyó

hatol át így fénynyalábként.

Kitárod kapud, úgy hagyod,

mintha régóta ismernél.

Mosolyra fordul haragod,

mielőtt a mennybe mennél.

Levegőt

Hallottam, idén is fogadalommal kezdted

az új évet.-Én levegővel-, mi mást tehetnék, 

míg lehet.Kiporciózom magamnak ÁFA mentesen

minden nyeletet. Tudom rossz szokásom,

leszokni róla nem merek. Lélegzem monoton

reggeltől napestig, s megfigyelem e tüneteket máson.

Megváltozni, hidd el, nem tudnék már.

Maradok, aki voltam, csapongó légzsák,

egy felfújt teli hólyag, de élőn, s elevenen…még.

Nélküle holtan, reménytelenül, mondd, mire is mennék.

A világot se fogom megváltani.

Úgy jó, ahogy van, ahogy megteremtetett.

Nincs rokon, haver ott fenn fejem felett,

csak az Isten,-földön se -hogy eldöntse sorsom.

Mit érnék el velük, magam nélkül elhagyottan

-holmi tarthatatlan-hamis esküvel tett

szent fogadalommal, ha érvek nélkül kell osztoznom.

Papolhatnak mások, ígérhetnek szebb jövőt,

új életet. Kinőttem hitem,s a szentmiséket.

Azt add vissza, ami enyém volt rég,

mit elvettek az évek. S ha ehhez egyetlen

lélegzet kell csak, hogy újra érezzem,

ahogy bennem életre sarjad, ígérem Uram

nem hagyom abba…hát bocsásd meg nekem

ezt a parányi semmiséget.

Ajándék

Van-e ajándék,
amiért nem kell tűzben égni,
míg rügybe lobban tested
izzó remegéssel,
csak várni, elfogadni a sors kegyét,
mely termékeny öledbe hull,
mint égi áldás, mennyei manna,
s ajtót nyitni
a fénylő szellem előtt.

Ajándék az élet, amit kaptál,
minden más, amit vágy, erő,
értelem szül, és sors formál,
te vagy magad.
Az út, amit bejársz a földön
csak próbára bocsátás,
hogy küzdj, alkoss, teremts,
dönts, mert döntened kell
minden elágazásnál.

Mosolyt kaptál, könnyeket,
mint minden ember...
lássuk, ki mire megy vele.
Csalóka játék ez.
A mosoly megrészegít,
ha túlárad fénye a szemnek
arcod védvonalán.
A könny útnak indít,
hogy hazaérj, otthonra találj,
s úgy szeress
ahogy szeretnek téged.

Most itt állsz előttem,
rajtam kéred számon,
mit erőm felül tettem érted,
-magam ellen, magamért-
okokat keresel,
kéklő bércek felett
fények zuhanó árnypalástját,
hogy mélybe ránts vele,
mintha jéghegy lettem volna
utadon, búvó sziklazátony
viharba sodródón, feloldozhatatlanul,
hogy kockázatot vállalj értem
darabokra törve.
Mégis ellöksz, belém kapaszkodol,
hited béklyóz így, míg visszatart,
hisz oly vonzó az égi magasság,
s messze még a túlsó part.

Látod, ajándék lett a harc is,
amit meg kell vívnod, hogy életben maradj,
-magadért, s értem-
mi mást tehetnél,
erőd véges, mely Istenhez emel,
tovább kell menned,
míg megcsendesül a lázadó szív,
s mentőövet dob eléd a sors.
Még egyszer... utoljára.
Rajtam megpihenhetsz.

Életre, halálra

Könnyeket őriz a csend
néma harangok ércfalán
mint megmételyezett
bánat holt virága
s csendet a harangzúgás
hogy megnyugodjon
a lázadó szív

Minden múló pillanatban
ott van az újrakezdés
s minden kezdetben
az elmúlás
míg óvja féltőn
édes terhét
burkában a föld
magzatát anyaméh
hogy világra jöjjön
mint a remény

Életre
halálra

Pillanat és örökkévalóság

Átszakadt éj. Már csendes alázat van.
Táguló erek a zsalugáter égen.
Veled vagyok megcsillapult lázadban,
elejtett vad a gyűrött csatatéren.
Átlépünk vágyaink tűz-sziluettjén,
-egybeolvadt fáklyatestünk világít-
megfeszítetten, mint Krisztus keresztjén
a pillanat. Örökkévalóságig.

Piedesztálon

Nem vívódtam. Hittem akaratlan.
Mindenem vagy, csontomból faragtam
tartópillért neked, mint a gyerek,
hogyha nem vagy velem, érezzelek.

Bordát futó erek, s szíved köré váznak,
vágyakat szárba szökkent kalásznak,
s utat kanyargón, hol lábad hordoz.
Megbékélt csendet vad viharodhoz.

Nem vívódtam. Tudtam, amit kaptam,
hit volt, s kétely az elvetett magban,
feledve a kínt, mint aki célt ért,
s átkelt veled tetőt borzolt szélként

sóhajok hídján, zsalugáteréjben.
Fáklyám lettél, mikor hozzád értem
megkövülten talapzattá válva,
hogy felállhass a piedesztálra.

Emberi sors

Kép:B. Gáti Csilla

Ne bántsd azt, ne sújtsd, el ne ítéld,

ki teszi dolgát a holnapért,

s nem harsog a hangja,

mint Isten haragja.

Vészt sem jelez,

mint a sziréna

rikoltó jellel,

ha nem kell.

Hallgat.

Nem kérdez,

nem is felel.

Gágogások közt nem pöröl,

míg nap süt, fényben tündököl,

szíve béke hajléka.

A haragja is néma.

Zsenge lombok alatt

nem írt madarakat,

friss szellők ölén

csillagokig fölér

kínlódva, töprengve,

küzdve az árral,

hogy a holnap szebb legyen.

Torzsalkodások mételyén

fogyó garas a remény

kétségek közt

elvetett magja,

ha nem a munka hajtja.

Sötét veremben tapogat,

fénybe vivő utakat,

s verejtéke hulló cseppjein át

Istenért kiált földre lehullva.

Fénybe emel

minden parányi örömöt,

hogy megsokszorozódjon

kezei között. S ha villám sújt,

vagy cselszövés dúl,

-fejére átokháló feszül-

megküzd minden árral,

a gazdaggal, a silánnyal

ocsmányságig fodrozó

gyűlölt habok között.

Viharok árját vitorlái állják

s léket ütötten is halad,

küzd emberül,

s ha minden széthull,

mindig újra kezdi

szemlesütve, kínlódva, gyötrődve

jeges hullámokból égre törve.

Tenger szaggathatja

ezernyi darabra,

nincs oly erő, mely eltérítheti,

míg látja a célt, amiért élt,

s amiért mindent feladott.

Tudja, egyszer hazatalál,

mint annyi vándormadár,

ha eltűnnek a gyűlölet hegyek

a távoli horizont felett,

s kikötők várják, békés öblök,

s megáldják majd az Istenek

ott fenn a mennyben,

azért, amit itt lenn

értünk alkotott.