Akinek senkije sincsen

Hóba süppedt panellházak felett
szürke-sugaras fény villan
most kél a nap
vagy csak mása
mit az álom égre fest

Valahol leoltották a villanyt
hogy reggel legyen

Karbafont hajnal ébreszt
fukar volt az éj
magadat ölelted mint a hold
a sáppadt holdkaréjt
mikor mélyvizű tóra les
s holdkóros lesz magától
- ahogy mondták rég az öregek -
holdja is maga lesz
akit szeret vagy megcsal
ha nem tud álmodni szebbet

vonzóbbat önmagánál

Látod mily sok a semmi
kevés a van
verhet vagy áldhat a sors

ha nincs más aki segítsen
így rendelték az istenek
hogy beteljen önmagával
akinek senkije sincsen

Lebegő fák

Lebegő fák
úszó erődök
lombotok vagyok
omló lágy falat
morzsa a szájban
mikor éhezem
egy parányi jel
világmindenség
kibontott ernyők
árnya-boga
zöldre vetett ágy
érlelő tűz-meleg
fürtös aszály csend
derengő ég
kéken lobogó
szilva-nyár

Látom ahogy
átvillan fényetek
a nap gomblyukán
-csipke vert mellényt hord-
s földig érő nyájban
rongykaréj bárányokat
legeltet felhőn a szél

Egy tenyérnyi táj
a pillanat csodája
mit szem se láthat
talán csak álom
ami magadhoz láncol
többé el nem enged
visz a kép-szülte szó
a kézvonást ízekre szed
s szavakat súg a kép
és halhatatlan lesz
mint sose-volt templom
néma harangszava
zsong búg imára hív
életre kelt hogy vele haljak
szembogaram vásznán
mikor befogad
s befogadom őt
a felfestett képet
lelkem festékébe mártva
képzeletem ecsetjét

(Kép: Horváth Piroska)