Újévi várakozás…elé…)))
Belefáradtunk, hogy szőnyeget terítsünk
minden jött-ment elé, akit nem várunk.
Megvagyunk magunk szelíd igák alatt
ma is, s amit ránk hagytak az elődök
áldásként, azon marakodunk tovább.
S mit sanda mód ránk traktál a sorsunk,
elfogadjuk, s dohogunk, mint a légzsák.
Nem jajdul fel a szív ostorcsapásra.
Örülünk a szépnek, az eliramló
pillanatnak, ha derékba törnek is.
Magunkhoz mérünk önpusztítón időt,
távolságot, lássuk, mit érünk vele.
A teher érdekel, amit ránk raknak,
vagy mi vesszük vállainkra fel önként.
Ez szab mosolyt ünnepeinken szánkra,
fakaszt könnyeket ólomként, mint a kín,
s visz előre gerinctörőn és fájón.
Az nyújt vigaszt, ami bennünk feszül,
élet, erő, ösztön. Húsunkba vájja
körmeit ránk hördülve, ha kiálltunk,
s meglovagolja vérző-habzó testünk
térdre hulltan, mert baj sose jár gyalog.
Belefáradtunk, hogy szőnyeget terítsünk
minden jött-ment elé, hogy úgy mozgasson,
mint fogyó levegő a szomjas tüdőt,
elébe tárva összetört szívünket.
Szólni akarunk csupán, nem hallgatni.
Magunkért, egymásért nyoszolyás tűzben,
míg világol bennünk, de el nem éget
felszítva senkit. Sorsunk terhe másra
át nem szabható. Húsunkba vág fájón,
alakít, formál, minden kimondott szó,
tiszta gondolat, nyílt, egyenes beszéd,
mely vermekből tör fényre, hogy lássuk
végtelen köreit az ősi földnek.
S belefáradtunk a várakozásba is,
hogy jön majd, s ígér a Tévedhetetlen.
Hajtottunk mi már fejet jó néhányszor
elgyötörten, megadón, kiterítve,
mégis éjfél ütötte el az órát,
s vált semmivé megédesített álmunk.
Magunkra maradtunk a vak sötétben,
bezárt ajtók előtt, ahogy a vándor,
ki imát mond s honáért lopva visszajár.
Csillag gyúl, az éj kidőlt pezsgőspohár.
Bölcs józanság a csend. Megrészegítő.
Sarlót akaszt belénk a hold, ne féljünk.
S mi hagyjuk, hogy ránk vésse striguláját
könnyel, vérrel a közelgő újszülött.
Mi más tehetnénk, ajándék a sorstól.
Áldás lesz az, vagy büntetés, ki tudja.
Úgy várunk lebegő varázsszőnyegen
minden évet, mint jöttet a ment helyett,
mérget véve rá, úgyis megérkezik.
