Percnyi öröklét

Lángol az égbolt
Bronz hegyek ormán
Árny koszorút bont
Szökken az éj

Teste falán át
Hold-tavi krátert
Vágat a zsibbadt
Agyban a vér

Kedvesem ébreszt
Hozza a hajnalt
Test-meleg óbor
Méz aranyát

Lobban a vágyunk
Percnyi öröklét
Csókjait óvón
Őrzi a szánk

Hókusz-pókusz

Mondjátok meg, hogy lehet ez,
én még ilyet nem láttam.
Óriás lett a papucsom,
vagy ez nem az én lábam.
Hókusz-pókusz-varázserő,
ide nézzen a világ.
Hogy lehet egy 10 hónapos
gyerek ilyen nyakig...láb.

Csend és sikoly

Szeretem a csendet. A lelkem néma
hangzavar, visz a megtisztulásig.
Kicsordult zaj medrem hordaléka
visszhangzik bennem hárfazsongásnyit.

Sajnálnak, kik nem ránthatnak rám kardot,
bölcsnek hitt elmék, sikolyhuszárok.
Párbajképtelen vagyok. Ordíthattok.
Visszacsendülök szótlanul rátok.

Hangjáték ez. Zsivaj, hamis szólam.
Könnyelműn zizzen szalmavirág szóban
cirkusszá vált tenyérnyi porondon.

Csak a csendem féltem. Az örök létűt.
Hitem, vágyam, szavam. Az el nem évült
igazságot mind magamban hordom.

Éjfél

Percelget a ma, s míg ölbe vesz,
megbontja elnyűtt köntösét.
Lassan hunyorít fáradt szemem.
Függönyt ereszt rá a sötét.
Széthullt könyveim az asztalon,
tollak megsárgult füzeten.
Magába fordult búvó csendben
összezuhan lélegzetem,
s elnyúlnak a betűk sorban,
elfolyik minden gondolat.
Szívverésem is lelassul.
Eltemetem a gondokat.
Félbe maradt döcögő szavak,
ütközőkre vont vagonok,
hajnali indulásra várnak
füstös pályaudvarokon.

Csak az óra surrog szüntelen,
-léptei neszét hallgatom-
s míg a fáradt fény körbe táncol
szekrényen, ágyon, falakon,
úgy ölel magához a ma még
félálmomból elragadva,
mintha én sürgetném az éjfélt,
múljon el. Ő meg...maradna.

Űrlény

Föld...Föld kiált ahogy landol
űrsiklóján a magasból
dalra nyíló ajkán látszik
győzelmi dalt danolászik
ahogy térdig becsapódva
leszakad a mennybolt róla
s hogy a Föld itt homokból van
csillagokig megpakoltan
s mindez játék az se számít
űrlények vagyunk egy szálig

Otthon

Mit tudják ők, hogy mi ölt benned testet,
mely részek állnak össze egésszé,
s hogy vágyaid is régen szertefeslett,
mi sikongó örömöd tetézné.

Maradt a félkész, befejezetlenül.
Törzsi villongás átfestett múlthoz.
Várromok, tornyok, mely ősi ködben ül.
Örök szomj a rég kiszáradt kúthoz.

Ismerniük kéne megszelt kenyérként
az éhség ízét csömörlötten is.
Érezni mi fáj, -mi ocsú, mi érték-
földre hulltan bajban, örömben is.

S addig. Vetned kell. Szétszakíthat a Nap
gyér fénye, míg busásan beárnyal.
Élned tovább, ha jussodból más arat,
akkor is, ha felér egy halállal.

Mit tudják ők

Mit tudják ők, hogy mi ölt benned testet,
mely részek állnak össze egésszé,
s hogy vágyaid is régen szertefeslett,
mi sikongó örömöd tetézné.

Maradt a félkész, befejezetlenül.
Törzsi villongás átfestett múlthoz.
Várromok, tornyok, mely ősi ködben ül.
Örök szomj a rég kiszáradt kúthoz.

Ismerniük kéne megszelt kenyérként
az éhség ízét csömörlötten is.
Érezni mi fáj, -mi ocsú, mi érték-
földre hulltan bajban, örömben is.

S addig. Vetned kell. Szétszakíthat a Nap
gyér fénye, míg busásan beárnyal.
Élned tovább, ha jussodból más arat,
akkor is, ha felér egy halállal.