Álmodsz gyönyörűt, édeset

Szíved
a csillagokon túljutott
anyaölbe
csatangolt
járod vadul botladozó
meg-megújult
haláltangód

Magadhoz méred a végtelent

Sikongó sínek
érc-jajszaván
álmodsz gyönyörűt
édeset
csörömpölve
minden
éjszakán

(2007 december 04)

Varázslatok

Mikor lesz a könnyből újra mosoly,
kristálytűz, ahogy megszerettem én.
Keresem szemed ringó égtaván,
virágba szökkent ajkad szegletén.

Könny, és mosoly egymás után jönnek,
egy tőről fakad, elbűvöl mindkettő.
Nevess, vagy sírj, varázslat ez, hidd el,
míg a szív ver. Minden más feledhető.

Megkísértés

Veled alkudozzak
-véremmel Anyánkért-
kit megkísértenek
gonosz rút szellemek
egy almáért

Ő a gyengébb
csitítva áldást oszt ránk
szelíd gyümölcsről álmodik
s érlelő tűzöle reményt teremt
örökös vajúdással

Te erősebb vagy tudom
hogy kíméletlen legyél
az erősek mind azok
nekem mégis ő kell
ki ha átölel boldoggá tesz
e gyengeséggel
lelki üdvömet is
odaadnám érte

Mondd
hogy tagadhatnám meg azt
aki életet adott
mikor nem is kértem

Öröklét s feltámadás

Áldást osztani megsüvegelt főknek,
-pár szó, lelki vigasz, néma kézjel-
megváltás, kegy kevesek közt többnek,
hogy hidd, az öröklétig így érsz fel.

De megosztani a térdre rogyottnak
utolsó leheletét is mással,
kiben a lét pislákolva lobban,
az felér már a feltámadással.

Szerelmeink

1.,A SZERELEM MOSOLYA

Adél, én...csak
Isti vagyok.
Kicsit szép vagy,
én meg...nagyobb.
Van matchboxom,
neked...babád.
Gyere játszunk
papás-mamást.

Nagycsoportos vagy,
én még nem.
Anikó már az,
féléve.
Feleségül
őt...elveszem
jövőre majd,
ha nagy leszek.

Lesz rollerem,
meg bringám, új,
és fék rajta,
hogy csak ámulj.
Ha akarod,
megszöktetlek
téged is, mert
úgy szeretlek.

2., A MOSOLY SZERELME

Figyusz, Adél
úgy... komállak.
Időm is van.
Nálad, nálam.
Mit mondhatnék,
vagy már mondtam,
akkor oké.
Ma, vagy holnap.

Bevállalós
csajszi lehetsz.
Van nálad lé,
csipszet vehetsz.
Együtt leszünk,
mint az atom.
Anikót meg
lekoptatom.

Mint a bringám,
úgy szeretlek.
Rád hajtottam,
szét...szerellek.
Tudom kicsit
zörög a lánc.
Ha késni fogsz,
már...nem találsz.

Keserű szembenézés

Azok előtt hajtasz fejet,
kik göcsörtös ujjakkal
nem inthetnek vissza.
Azok felé fordul szemed,
szól hangtalan a szád,
ébred szívedben
néma kegyelet,
kiknek ledőlt tornyait
seregek rég ostromolták,
s az enyészet rostjain
emléküket szilárd
alakká szövi múló idő,
tetteiket megőrzi
az örökkévalóság.

Őket nem sújtja már
vak fondorlat, bűnös balítélet,
kardélre se hányják
törvény felett álló ítélkezők.
Életművük roncstalan,
hitük cölöpként áll
egy új létezésben
hold-tavi pillérként
égen-földön átívelőn.
Istenhez menetelnek.
Az út befejeztetett.

S látod, a múlt kegyes,
megszépít, felékszerez,
olyannak láttatja magát,
ahogy láthattad volna itt,
ha figyelsz, s aggódsz értük,
mielőtt rájuk zuhan kőpalástjuk.

Gondold meg, mit teszel.
A szó cserben hagy kifacsarva,
elmegy melletted az élet,
ha szótlanul magára hagyod,
s mindig másra vársz,
mint amit magából adhat.
Végül így is, úgy is
te maradsz alul.

Azok előtt hajtasz fejet,
akikért mindent megtennél......
de már nem lehet.

Tükröt tartok

A mérlegre már fel se teszem,
hogy mi volt tegnap, s holnap mi lesz.
Vihart se keltek, lengedezem,
tükröt tartok az éveimhez.
Nem éhezem, nem szomjazom,
a napjaimat foltozgatom.
Tudom, haza sohase érek,
folyó se tér vissza az érhez.
Magamba nézek, mint tó tükre
hullámtalanul elmélyülve,
hol megigazulnak a szavak
kimondva azt, amit nem szabad.
S ha kérditek, mi végre lettem én
egy átutazó e földtekén,
mindig más és más rá a válasz,
miként más vagyok, mint a látszat,
aki volt, aki van, aki lesz.
Nem hasonlítható senkihez.
Vagyok, akinek hiszem magam,
életrevaló gyámoltalan,
rajtam nem fog se áldás, se átok.
S ha mégis, akkor azt hagyom rátok.

(Kép: Keszthelyi György: A tükör)