Hozzád repített a vágy

Hozzád
repített titkon a vágy Uram,
mikor a csillagokra néztem.
Féltem, én, a kisgyerek,
hogy rám zuhan
e tengernyi csillogó ékszer
s eléget a tűz.

Kerestelek
izzó fényjelek között
s magamnak álmodtalak,
-bár kétség gyötört-
hogy enyém légy s befogadj,
mint egy hontalant.

Mentem volna hozzád,
hogy lássalak,
hogy láss, itt vagyok,
de hiába jutottam
egyre magasabbra,
felettem jártak a csillagok.

Kapaszkodtam
Holdba, Napba,
fellobbanó fényvarázsuk
elvakít ma is, lázba hoz.
De nem találtalak téged.

Ma már tudom,
megtanultam ennyi év után,
nem feledem el, míg élek.
Le kell hajolni lábadhoz,
le a földig, Uram,
hogy hozzád felérjek.

Sors

Azt óvd s gondozd,
amit szívedben elvetettél.
Nem lehet véred vérebb
mit őseiden átmosott sok század,
s keresztebb kereszted, mit hordasz,
ha jó földbe hullt magod,
s jó volt a mag maga is.

Higgy, teremts,
bízd Istenre magad.
A nap is hosszú utat jár be,
míg megpihen.
S mívelését itt a rögnek,
ha nem leszel már
s a föld óvón betakar,
hagyd bátran fiadra,
tudja meg, vetni, aratni kell,
s fennmarad a nemzet,
míg erős a hit, és a kar.
Minden kapavágással
öl, vagy teremt az ember.
Elhull gyomként, ha erőtlen,
ha erős, meg se retten.

Fogva-tartó súlyos kötelék ez.
Ránk mérettetett, Sors..
Gyönyörök öröme, kínja,
mely apáról fiúra száll,
s holtan is élni tanít.

Ha az ősz jön

Ma már csak emlékeket farigcsálok. 
Szívemben kristály-időnyi lét lüktet,
mint visszaszámláló tapadó csápok,
fogjuk egymás kezét, nem engedjük el.

Hogy kezdődött, s mit hozhat még a sorsunk
neked, nekem. Eddig minden lélegzet
éltető ízein együtt meg osztoztunk.
Tudom, az utolsó a legnehezebb.

Gyönyör, fájdalom volt elég, a kínok
oszloperdőnyi kopjafáját őrzöm,
a bolond éjszakákat, amíg volt.

Csillagsuhogtató vad szenvedélyben
nyiladozó húsvirágait a szépnek
magamból kifaragom, ha az ősz jön.

Úton vagyunk

Egy úton járunk mind. (T)örvény kanyarog.
Drótszamárt teker, fúj, köp, botorkál,
kit pokoltűz hevít, s szédült angyalok
öle óv. Leguríthat szomjas torkán
néhány krigli sört is, ha erre vágyik,
-önmagunk ellen vétójog nincsen-
mérték, a pohár. Kitart. Mind. Halálig.
Csak a józant bünteti az isten.

Gitár

Sziklaüreg csend
ujjatlan húrjai közt
fogoly a lélek

(Fotó: Benczés Sándor)

Megoszt a sors

Bal fülünkbe súgják,
ne hallja azt a jobb,
hogy lesz erényből bűn
a jónál is nagyobb,
utolsóból első,
ki semmihez se ért.
Mennyit ér az ember,
hogyha hazát cserél.


Jobb szemünkbe néznek,
vakuljon meg a bal,
ne lássuk, ha éjre
mondják azt, hogy nappal,
robajt mímelt csendben,
csend szülte robajban
forog a sors-kerék
jobbra is, meg balra.


Kezünk, lábunk, szívünk
látod mivé lettek.
Kettészakították,
ne szerethessenek.
Földbe döngölt átkot
terem csak a róna,
mintha fent sötétség,
itt lent meg fény volna.

Hit és hitetlenség

Villámléptű baljós égi fényjelek
a mennydörgést tanítják itt ma járni.
Gyorsabb tempót diktál oldás és kötés.
Míg fejek hullnak, nem kell inhalálni.
Szószegő hegyomlás jött, tűzlavina,
szobrot ígért mind s széttör darabokra.
De porrá zúzva is ott leszel velük,
hitetlenek között, te, a hit szobra.