Csillagokra vesd szemed

Ne háborúra készülj, a sors

se késztet -míg dolga van- halálra

viharba került eltévedt hajóst,

kit villámlás sújt, s űz tenger árja

Csillagokra vesd szemed, járj bárhol,

amíg az élet fénye felragyog,

kísérjenek derengő hajnalok,

hogy partot érj, s a halál se fájjon

Bende jár

A föld is megmozdult a lábai alatt,
varázslat, ahogy jobb követi a balt.
Szőnyegrojtos felhőkön két tömzsi-hit
bátorítja ringó csillaglépteit.

Angyali út, hol anyaöl a mellvéd,
megremeg a kezed, fognád, engednéd,
szeme Galaxisok tűzfényét hordja,
Napja lesz, Csillaga, keringő Holdja.

S a távol, mit ígértél, hogy legyőzhet,
egyszer elszakít, máskor összeköthet
lebontva mellvédje falát, hogy védjen
lépésenként, ha fényévekre ér fel.

Ez lesz sorsa mindnek, kit anyaöl szült.
Egy életen át küzdünk, és verekszünk,
mint a szerelemben csóktól csókig.
Az első lépéstől az utolsóig.

Boldog boldogtalanság

Újra kitűzted a cölöpöket
visszafordító jelnek,
léleknyugtató határnak elém

elárasztó sötétségben,

-számkivetettnek-
hogy haza találjak.

Új hont ígérsz, tiszta,

vérforraló nyughelyet,
harangcsendes esti imát
sok-sok bolyongás után,
mikor rám szűkült alamizsna

lett az idő és a tér,
s a vágy is visszafordult bennem. 

Szeretne újra hűvös
gyereklábnyomokban járni.

Most védne utolsó hadoszlopod,
mikor vesztésre állsz,
-s érvek nélkül csatázol-
hogy elejét vedd a szónak,
mit el se mondtam még,
s amit elmondtam,
félreértettél, s azt várod, 

hogy könnyedén célt érj,
lábhoz tett fegyverrel

jöjjek könyörögni,
adjam fel magam
egy talpalatnyi boldog
boldogtalanságért.

S tanuljak meg újra hallgatni,
vagy újra mennydörögni.

Szólás-szabadság

Szólj, hogy... szabad légy...

Nem szólsz semmit, bátran hallgatsz,

ember ma csak így maradhatsz.

Üreget váj szádba a csend,

mikor tátogásod kicseng.

Ernyed a szó nyelved helyén,

mint egy félrenyelt vélemény.

Sose tudja, aki kérdez,

mért ragaszkodsz földhöz, éghez.

Kerülsz vihart, csendes hajnalt,

némán a kimondhatatlant.

Kifordult szem, felhúzott váll,

dörgedelem, uff,  úgy szóltál.

Ideg-rángatott kéz jeled

nem értik, akik féltenek.

Amíg hallgatsz, örök éj van

lehúzott sisakrostélyban.

Hol volt, hol nem volt...

Sintérkutyák ugatása sebzik,
lóg a rézkilincs, üres a ház.
Mintha idegen járt volna itt.
Kertek húrjain fény indák,
tömött szőlőfürtök.

Visszadobban a szív a csendre.
Húsba metsző szelek ringatják
fedetlen fővel egymást.
Már érzem , hogy fut,
hogy nyargalászik,
csattog ostorával
utánam az ősz.
Torzul az álomrét,
ködporontyok selyme
hull a fákra.

Jó, hogy itt vagy.

Összetöpped kezünkben a táj,
elenyészik megcsonkított bája,
mikor megérkezel.
Nyitott mesekönyv ez.
Lélekkifestő jégtenger, tűzpalota,
ahogy megálmodtuk ketten
feltornyosult örömeink
lélekharangjait.

Mondd, szeretsz-e?

Emlékszem színes lapjaira,
hol szétdobált ruháidból
avar-bronzan zizzent elém
kibomlott szépséged
s hagytam, hogy agyamig ásson
zuhogó hullámtaraja a létnek.
Szavaink kőbuborékok,
suttogásaink érckristályok
féltett kincseként
merült el a mélybe.

Dupla-csavarral múlik az idő,
s még hallom, mesél a múlt a mának
az ifjúságról és az elmúlásról,
hogy ne hallja senki meg:

Hol volt, hol nem volt... egyszer.

• Seres László alkotásai
 
• Új hozzászólás
 
• 169 olvasás

Fütyörészve

Seres László

Mint a suszterinasok...vidáman, fütyörészve...)))

Seres László:
FÜTYÖRÉSZVE

Fütyörészgetek,
gyermek lettem újra.
Szívem is trilláz
amerre járok.
Visszafeleselnek
egymáshoz bújva
flörtjeimre
rigók, csalogányok.

A tüdőm teli,
s hol föld, ég összeér,
füttyel köszöntöm
a végtelent.
Hegyek-völgyek fújják
ezt az ős-zenét,
a visszhangok
fent, én meg idelent.

Fütyülök, ha az
alkony csendjét várom
kertek ölén, hol
levél se rezzen.
Fütyülök
csillagszemű holdsugáron,
szendergő tűzben,
vérző napgerezden.

Repít a szél,
eső hull angyalszárnyon,
kitárom mellem,
-őszülő kamasz-
felcsobban bennem
füttyös szerenádom,
harsog lelkemben
tél, nyár, ősz, tavasz.

Ilyen vagyok.
Nem fáj, ha kinevetnek,
az ember ettől
még el nem ájul.
A kis csibész súg
bennem az öregnek,
rá se ránts, fütyülj,
csak fütyülj.
Rájuk.

Rémálom

Mintha álmodnám...

 a trón színarany,

 a karzat mély, lila brokát.
 Bársonyszékek, tűzvörös

 szőnyegbe süppedt lábnyomok.

 Körben almazöld ufók, földöntúliak.
 Lenn morajló hangorkán,
 fenn nyájterelő kolomp.
 Szuszogó, rágó, nyelő, hörgő

 cafrang-fényező rangkórság,
 főúri mód, a házban ez dukál.
 Törvényre emelt önméltóság
 keresztjére feszül,

 úgy ad a bűnére  feloldozást.

 Istentelenül.

 Mintha álmodnám...

 küszöbön túl minden olyan más.

 Rácsok, beton-védvonalak,
 kilincstelen tölgyfákba

 cifrázott rozsdás-(t)rendek,

 hol minden lépcső barikád.

 Süket ajtók, vakablakok,

 testüket óvó ősbölények,

 kik nem látják, ez a világ

 gőzölgő kondér-szegénység, 

 hajléktalanok, kígyózó éh-sorok,

 újságba csomagolt fagyhalál.

 Rémálom ez. Kinn is, benn is,

 mikor a lélek, ...a lélek alszik,

 vagy talán nincs is már.

 Jó lenne felébredni már.