Versek

Mennyi vers fogant meg, amíg felsírt bennem,
Mint kottán a hangjegy muzsikál szívemben.

Ébredők, alvók. Csapongó dallamok.
Frissek, koravének, harmatos hajnalok.

Kihordtam mind lázas éjszakákba nyúlva.
Ma is hozzám bújnak szipogva, vajúdva.

Fülembe gügyögnek, egyedül még gyengék.
Vigaszt várnak tőlem, mintha anyjuk lennék.

Forrongó őserők, tüzes harci szittyák.
Általuk lobogok, alvó tüzem szítják.

Lázongva törnek fel, többé nem nyughatok,
Kiülnek a fényre fáradt gondolatok.

S erős lesz, szép, büszke, léptük együtt dobban
Gyalogezredemben, dübörgő sorokban.

Szívemből szól a dal, a hang tiszta, nemes.
Szebb lesz a világ is, ha felsír egy-egy vers.

Józanságra intő részegítő álom.
Megbékít a sorssal, túl lép a halálon.

S ha százszor belehal, százszor feltámadnak
Érzéki csápjai égi varázslatnak.

Hát keresd a szépet, amit nyújt a világ,
Égboltra feszülve, légy te a délibáb.

S míg könnyű szárnyakon a felhőket járod,
Hagyj magad mögött minden nyomorúságot.

Hozzád szólnak s rólad, ott vagy minden szóban,
Csillagként ragyoghatsz a csillagokban,

S egy varázsütésre meghasad fenn az ég,
Élnek s éltetnek bűvös varázsigék.

Szavak s mondatok, míg együtt élsz a verssel.
Meghitten, hogy benned újjá születhessen.

Elégtétel

Születtem, mikor élni
már alig volt remény.
Dúlt a harc Európa
lángba borult egén,
földjét vérrel öntözték,
s fegyverben állt hadak
tereltek vágóhídra
apákat, fiakat.

Születtem, mikor jégbe
dermedt a Körös part,
s páncél-ingén jártak át
A Betekints alatt.
S ki betévedt hozzánk, hogy
lássa az új "Embert" ,
sajnálkozva szólt, szegény,
front alatt született .

Születtem, mikor Apám
lövészárokba dőlt,
s füstölgő repeszgránát
kígyózó fénye közt
szemébe csapott égőn
a vérgőzös szikla.
Tán így keltett életre
egy parányi szikra.

Születtem, ahogy Anyám
korai virágja
s ő úgy tapadt a télben
éhezőn a számra,
éreztem csontját, ahogy
sírt s belém remegett.
Én meg ittam az édes
hó-ezüst könnyeket.

Születtem, mikor ínség
közt zúzmarás fagyban
zizegő árpaszalma
volt a derékaljam,
s úgy simogatott anyám
áldott kéz-meleggel,
mint akinek kenyér helyett
napfényt hoz a reggel.

Álmomban látom ma is
ha lecsukom a szemem,
s befordulok a sarkon,
hol, merre születtem.
Hol suttogott a vén hárs,
Hol a fürtös bodza.
Látom a tornyot, s hallom,
delet harangozza.

Mintha újra születnék,
vonz a Körös árja.
Repít a szilaj idő
táltos paripája,
s a hűs parittyás folyón
a kezem egy parányi
sánta követ tanítgat
a víz felett járni.

Hol füzesek lombja
őszi szélben felsír,
nyugvóhelyemen ott lesz
fölém domborult sír.
Derengő mennybolt, Nap, Hold,
Csillagok. Örök élet.
A halálon az ember
így vesz elégtételt.

Tojások

Olyanok ők, mint két tojás.
Kisebb a frissebb,
ölelőbb a nagyobb.
Halvány sejtés,
túlírt kézvonás
jegyeit kutatom.
Egyik okos,
Másik okoska még.
Szemükből szűrt fény,
sugárveszély mosoly
hatol át rajtam
kristálytisztán,
mint virágaim nektárja
aranyló mézen,
s ölembe ring a Nap
sziporkázó sugárdarabja,
amíg nézem.

Így tisztulok meg
égi lángra gyúlva
s szépségek örök titkait
keresem bennük,
mint alkonyok szétszórt
felhőit a naplemente.
S azt szeretném csak
Ha belőlük egy
fészekalja lenne

Másért

Egy vers...két változatban ...)))

Seres László
MÁSÉRT

1,.

Tanulj hallgatni a némától
Légy titkok örök tanúja
Ne magadért másért
Kire a sors vad viharral sújt le

De szólj ha kell és légy bátor
Kiálts égi lángra gyúlva
Cinkosok rongy garasáért
Hallgatásig sose aljasulj le

2.,

Tanulj hallgatni a némától
De szólj ha kell és légy bátor
Légy titkok örök tanúja
Kiálts égi lángra gyúlva

Ne magadért másért
Cinkosok rongy garasáért
Kire a sors rongy garassal sújt le
Hallgatásig sose aljasulj le

(Kép: Internet)

Nélkülem

Nélkülem mondd, hogyan is lehetnél
visszafogottabb a leheletnél,
szeszélyesebb, mint a tavi nádas
hajnalt-borzoltan, hogy rám találhass.

Tudom, én se lehetnék nélküled
megrészegült, avítt őskövület,
kit megteremtettél, mert akartam,
mint téged én csupán csak magamnak.

Én Ámort, te egy Totem-állatot.
Szerelmünk ölén szelíd, lágy vadont
őrült vágyban, hogy úgy szerethess,
ahogy szeretni embert érdemes.

Játékos koboldok

Hiába hull virága a fagyra,
szél-tépett rozsdabársony avarra,
ha lelkében a tavasz fénye ég.
Jöhetnek viharok, míg fenn strázsál
a szerelem éltető varázsán
lobogó tüze, mitől félne még.

Ó, Erzsébetek, Zsókák, Bözsikék,
őrzitek a Föld lüktető szívét
csók-ittas mámoros hajnaloknak.
S ha ködben bujkál már a sombokor,
vágy reszket dérként foszló lombokon.
csillagkoszorút fontok a holdnak.

Sáppad a nap fodra, a hó szitál,
fagy-dermedt könnycsepp az őszi táj,
kék-ezüst szőtteséből kibontott
kristályégre írom fel, élni szép.
Ti vagytok a keringő hópihék,
egy életen át játszó koboldok.

Reménytelen remény

szeretnék élni
örökké csak veled
reménytelenül
ha más el is temet
s reményt önteni
beléd hogy ne féljél
az értem meg se
gyújtott gyertyafénynél