MAGAMRÓL

Saját fotó
Hungary
Menthetetlen vagyok, örök optimista és menthető, ha átsüt felettem a nap s árnyék borul rám, emberbőrbe kötve kiadatlanul.

Keresés ebben a blogban

2015. dec. 1.

Vén barackfák

Kitört barackfákat
Égettek a kertben
Az élet füstölgött
Halálra kelten
S elszenesedett
Hulló korom-virág
Vajúdta vissza
Megsebzett ágak
Fekete gyümölcsén
Mézédes álmát
Nem tudta merre szálljon
S mint aki holttá vált
Eltemette bennük
A halhatatlanságot

Fény és árnyék

Beton-cseppként hordod könnyed, mosolyod.
Belőle építkezel, habzsolod.
Fényt és árnyat megkötsz, míg ránehezül
arcodra fénylőn, édes-keserűn,
mintha az egész világ szakadna rád,
próbára tesz, a bajban mennyit érsz,
ha érzi vészben fuldoklók jajszavát
őssejtnyi léted, míg Istenig érsz,
s a partot-érés örök reményét is
pórusaidba vésed be konokul
-legyőzve magad, hogy hinni tudj mégis-
mikor a könnyeid mosolyba fordul.j

Torz hahoták

Viccelődni komolytalanul
az ember csak önmagán tanul.
Vállalja, hogy virágba szökkenjen
a kitalált jó, vagy rossz poén,
s mosolyt fakasztó csattanóként
keresztre feszített is ő legyen.
De hogyha másba döf tőrt a vicc,
lelke mélyén meggyökeredzik,
s gaznak látja a nyíló virágot.
Gyilkos poénok, torz hahoták,
dicsfényre szomjas ordas hordák
közt nem találsz soha (v)igazságot.

Kék-ezüst rapszódia

Nem voltak hősök, se lángoló fároszok.
Próféta, Megváltó nem volt köztük egy sem.
De hitük hatalmasabb volt, mint a tenger,
hogy önképére új embert teremtsen.
Erdők, hegyek szülték, garnizonok óvták.
Őrizte titkukat a föld szemlesütve,
hol a fékevesztett sárkányparipákra
függönyt eresztett a légtér kék-ezüstje.
Nyitott volt a szívük, s a szavuk úgy lángolt,
mint hajnali tűz a fényre ébredőknek,
kik hadat üzentek, ha máglyára vitték
tenyér-igazával a sanda öklöknek.
Ó hányszor vetettek béklyót szárnyaikra,
hányszor álmodták a hallgatag rakéták
eget kémlelve, hogy hamuvá enyészik
csillagtestük a köd hulló függönyén át.
Priccsen, lázban, hideglelésben ébredtek,
füst kavarta a csontszín barakktábort.
Vijjogó szirénák vére hullt a hóra,
míg jéggé fagyott álmuk ölelni vágyott,
mikor eget faló vicsorgó fogakkal
húsukba tépett rongyolt hada a szélnek,
s indultak oda, hol a tejút fehérlik,
bölcsője, sírja ring az egek seregének.
Gépek zuhantak, raszterek fénye lobbant,
mennybéli orgián robotpilótájuk
fogyó holdként zuhant a föld ölébe.
Kráterek füstölgő teste zuhant rájuk.
Így éltek ők, hol a nap kelt s leáldozott
fegyver- kaszabolta örökös hű szívvel
lángot vetett a nyár, s a tenyérnyi mennybolt
megtelt ábránd-fakasztó szivárvány színnel.
Megszállott volt, aki ebbe belevágott,
kit menny és pokol tüzébe sodort a vágy.
Kifeszítették ég s föld karjai közé,
vérük perzselve gyúlt fel, ahogy a szalmaláng.
A hitüket ma is hányan összetörnék
feledtetve, - torzzá nőtt, törpe termeszek-
hogy amit alkotott a földön az ember,
az mind a vérükből sarjadva létezett.
S védték röghöz kötött rabszolga gőggel,
kik esküt tettek e népre, e hazára
sors-enyhítő sikolyos örömök között,
ha csak kínjuk oldása lett is az ára.
S bármerre jártak, lángoló hegyek felett
-mert hitték, nap, hold, csillag, minden övék lett-
égi gyűrűt vontak a városok köré
rakétáikkal a kék-zord messzeségben.
Vágyuk ma is heves, szomjuk mérhetetlen.
Ezt kapták a sorstól, s ez nem is semmiség,
gyávaság helyett a bűvös merészséget
közös jussukként, mely a sírig elkísér.
S ha jön majd az óra, vak éj borul rájuk,
kétszer hal meg az, kit ide szült a végzet,
erdők, hegyek közé, két életnyi bajra,
hol a lassú tűz is gyorsabban emészt meg.
S megindulnak mind, mint a fáradt mennydörgés,
amíg szívverésük meg nem csillapodik
Borbála sistergő kék-ezüst nyilával.
Utolsó rohamra. Fel a csillagokig.

Ügyeink

Csendben megszólítom
Nem érti a szót
Siralmas egy helyzet
Kicsit bosszantó
Néz rám bólogatva
Még csak emészti
S már ő sajnál engem
Ahogy ismétli
Magának fennhangon
Hisz itt Ő az Úr
Ügyek Intézője
Én meg a Gyaúr
Helyzete emeli
Címzetes rangra
Rangja meg még feljebb
Kéjes haragra
Feje is belelilul
Szederjes ajka
Csattogó műfoga
Cuppan a zajra
Nyakán megfeszülnek
A dagadt erek
Míg az asztalt veri
"-Látják Emberek
A szívem kiteszem
Falra-hányt borsó
Beszélhetek neki
Nem érti a szót -"
Hogy érteném szegényt
Magyarok vagyunk
Hisz közös a nyelvünk
Amíg hallgatunk

Alea iacta est

Egy ágról szakadtan...)))
Seres László:
ALEA IACTA EST
A kocka el van vetve
-Bár fordított a módi
Ahogy rájuk nézek-
A nagyobb kizöldült
A kisebb beérett
S vörös mint egy póni
Vagy tán cseréltek
Nem tudhatom csak azt
E két parányi levél
Egy ágról szakadt
Ennyivel beérem
Mindegy ki mit hord
Kockást vagy csíkost
S mily színt pompáznak
E csodás ingecskék
Ha így fiatalodom
Míg hamvas korukat
Magamhoz mérem

2015. nov. 26.

Belefáradtunk már

Újévi várakozás…elé…)))



Belefáradtunk, hogy szőnyeget terítsünk
minden jött-ment elé, akit nem várunk.
Megvagyunk magunk szelíd igák alatt
ma is, s amit ránk hagytak az elődök
áldásként, azon marakodunk tovább.
S mit sanda mód ránk traktál a sorsunk,
elfogadjuk, s dohogunk, mint a légzsák.
Nem jajdul fel a szív ostorcsapásra.
Örülünk a szépnek, az eliramló
pillanatnak, ha derékba törnek is.
Magunkhoz mérünk önpusztítón időt,
távolságot, lássuk, mit érünk vele.
A teher érdekel, amit ránk raknak,
vagy mi vesszük vállainkra fel önként.
Ez szab mosolyt ünnepeinken szánkra,
fakaszt könnyeket ólomként, mint a kín,
s visz előre gerinctörőn és fájón.
Az nyújt vigaszt, ami bennünk feszül,
élet, erő, ösztön. Húsunkba vájja
körmeit ránk hördülve, ha kiálltunk,
s meglovagolja vérző-habzó testünk
térdre hulltan, mert baj sose jár gyalog.

Belefáradtunk, hogy szőnyeget terítsünk
minden jött-ment elé, hogy úgy mozgasson,
mint fogyó levegő a szomjas tüdőt,
elébe tárva összetört szívünket.
Szólni akarunk csupán, nem hallgatni.
Magunkért, egymásért nyoszolyás tűzben,
míg világol bennünk, de el nem éget
felszítva senkit. Sorsunk terhe másra
át nem szabható. Húsunkba vág fájón,
alakít, formál, minden kimondott szó,
tiszta gondolat, nyílt, egyenes beszéd,
mely vermekből tör fényre, hogy lássuk
végtelen köreit az ősi földnek.

S belefáradtunk a várakozásba is,
hogy jön majd, s ígér a Tévedhetetlen.
Hajtottunk mi már fejet jó néhányszor
elgyötörten, megadón, kiterítve,
mégis éjfél ütötte el az órát,
s vált semmivé megédesített álmunk.
Magunkra maradtunk a vak sötétben,
bezárt ajtók előtt, ahogy a vándor,
ki imát mond s honáért lopva visszajár.

Csillag gyúl, az éj kidőlt pezsgőspohár.
Bölcs józanság a csend. Megrészegítő.
Sarlót akaszt belénk a hold, ne féljünk.
S mi hagyjuk, hogy ránk vésse striguláját
könnyel, vérrel a közelgő újszülött.
Mi más tehetnénk, ajándék a sorstól.
Áldás lesz az, vagy büntetés, ki tudja.
Úgy várunk lebegő varázsszőnyegen
minden évet, mint jöttet a ment helyett,
mérget véve rá, úgyis megérkezik.