Makacsul egymásért

Akkor gyere, mikor hívlak.
Gyámolíts, ha gyámolítlak.
Ha a szíved másé lesz,
elmehetsz. Ne is kérdezz.
Vissza többé úgy se hívlak.

Mennybe viszlek, ha harang szól.
Haragszom rád, ha haragszol.
Majd megbékülsz, ha szeretsz,
poklok tüzére vethetsz,
míg karjaimban alszol.

Egyszer megáld, másszor átkoz
csókol a szánk, súg, kiáltoz.
Életünk természetes
mámorítót része ez.
Közös bűn az imánkhoz.

Vihar téphet, többé ne félj,
két karommal ölellek én,
leszünk megkövesedve
sejtjeink örök sejtje.
Ketten együtt kőszirtként.

S míg az alkony pírja altat,
vérem vérednek sarjat ad.
Amíg szeretsz, szeretlek,
csillagokra fektetlek,
sápadt holddal betakarlak.

Szélbe fordult daccal

Meglett ember lett a fiam.
Ha szól, szavának súlya van.
Tudja a sűrűn vetett szó
Termése gyér, súlytalan.
Hallgatag gyermek volt egykor,
Ha nem volt rá ok, nem beszélt.
Ricsajban keltett égzengés
csak neszt csap, mint megszeppent szél.
Nem alkudott meg a sorssal,
Makacs volt, ha kellett, kivárt.
Mennydörgő volt benne a csend,
Hogy csend legyen, ha felkiált.
Simogató csillagfényben
Ringatta el a meséket.
Észre sem vettem, férfi lett,
A gyémántnál is keményebb.
Megtanulta önön sorsán,
Mi az igaz, s mi a hamis.
Nemcsak ökle lett acélos,
De késként vág már szava is.
A gyengét védi, ahogy rég,
Mert e világra így fogant.
Értük lázad, s amikor kell,
Égre szegez Napot Holdat.
Nem vonzza talmi fény s cafrang.
Hitét őrlángok éltetik.
Szélbe fordult daccal lobog,
Csak önmagáért szeretik,
Mint én, -s önzőn benne magam-
Kiért a vérem megremeg.
Tudom tiszta, szép szemében
Hordoz, akkor is, ha nem leszek.

(Kép: M.Kiss József)

Ha megfog a kéz

Kereslek ha nem vagy itt
A hiányod elvakít

Elképzel a vágy lefest
Mikor rám borul az est

Bokrok közt matat sután
A tetszelgő holdsugár

Csillagízű fénybe les
Sejtekben a DNS

Ledőlt felhő illatok
Hívlak gyere itt vagyok

Szemem mindent átkutat
Járatlant és járt utat

Érted nyílik s szól a szám
Naphosszat és óraszám

Fülem hallgat nem jó ez
Sikong szívem: S. O. S

De ha itt vagy ki keres
Az hogy "vagy" természetes

Csend van vágyam se repes
Képzeletem le se fest

Génjeim közt tartalak
Álmodozva hangtalan

Hol nem bujkál rózsafán
Utánad a holdsugár

Sóhaj zokszó se esik
A "van"-t nem is keresik

Szemem fénye se kutat
Hozzád járatlan utat .

Fülem süket nesztelen
Csak a szívem szertelen

Mikor megfog két kezem
Hogy szeretsz nem is kérdezem

Goromba tétel

Előbb adj másnak, azután végy el
Ez legyen a véreddel írt védjegy
Csillagfényű homlokodba
Égetve

Porszemek vagyunk a mindenségben
Élünk egy kicsit magunkhoz mérten
A sors vevő e goromba
Tételre

Az a legboldogabb

Csak az boldog,
akinek szíve tiszta,
ha szegény is.
Nem cserélne mással.
Nem kesereg, nem sírja
a múltat vissza.
Elköszön a mától
egy kézfogással.

Boldogabb az,
ki tűri a sorscsapását,
hallgat mint a sír.
Lelkét nem árnyékolja be bűn.

De, aki másokért
áldozza fel magát,
az a legboldogabb.
S mennybe kerül.

Mementó

Búcsú a Nagytarcsai laktanyától...)))

Seres László:
MEMENTÓ

Még egyszer jöjj vissza, hogy ne feledjünk.
Volt egy ezred. Emlékszel? Azt meséld el.
Az idő kegyes itt, megállt felettünk,
füröszt a múlt ablakrésnyi fényben.
Nem döng a léptünk, a szívünk botorkál,
fészkünk dédelgető öle ringat
a meghódítottak szerelme jogán.
Visszasírjuk régvolt álmainkat.
Egy kézfogás, egy szó, látod, itt vagyok
újra. Az idő nem fogott rajtad.
Szemednek ma is régi fénye ragyog,
árnyékod lett kevesebb alattad,
s több az évgyűrűdben csillag-jel léted,
mikor a végzettel hadakozol.
A férfi benned újra gyermekké lett,
hogy elhidd, csak a világ változott.
Nem vagy idegen, hisz minden ideköt,
a Szilas szült, bölcsőd volt itt a had.
Öröknek tűnt az élet e völgyek közt,
csak a halálunk, az egy pillanat,
s mit alkotott hit, szellem, emberi kéz,
állnak még kövei a falaknak,
s az utókor a legendát feledni kész.
Egy kihunyt kráter még mit akarhat.
Mi marad utánunk egy lezárt aktán,
pecsét ütötte nyom, dátum, kézjegy.
Élt ötvennégy évet. S a vén laktanyán
a név, lakat a gyászjelentéshez.
Ne kérdezd hát, nélküled most merre, s hova,
hogy üszkök hantján nyílik még virág.
Ha szívedben is eltemeted, soha.
Volt egy ezred. Mondd, ki emlékszik rá...

2007 március 22

Örök szerelem

Nem kellesz, csak mindenáron.
Ingyen én se adom magam.
Szerelmünk így lesz egy álom,
s benne a vágy halhatatlan,
tűz-jel, ki nem alvó fárosz.
Bűnök nélkül is vétkesen
járul testünk oltárához.
Nincs kezdete, nincs vége sem.
A pillanat, és öröklét
szárnyaló rabjai lettünk.
Titkon vágyott örömökért
mind a ketten megfizettünk.