A pillanat

A pillanat
varázsát
öleld át
bölcsen
ringattasd
magad
és ringasd
őt el

Ami volt
elmúlt
ami lesz
álom
azt élvezd
ami van
s úgy szeress
hogy hiánya
fájjon

Ékek

Nyugodjék meg,
ki ránk rontva
éket ver közénk.
Az ék intő jel-kép,
békét hoz harc helyett,
a kettészakadt fahasábon
s begyógyítja a sebeket,
hogy többé ne fájjon.

Kihunyt avartűz lett bennünk
minden idegen test.

Hiába küzd ellenünk sunyin
annyi más suttogva súgva,
ne szeresd, ő se szeret.
Megtesszük magunk, amit...
vagy fordítva akár.
A vágy elvakít,
határ...a nincs-határ.

És semmi meg nem rendít,
látod, együtt vagyunk.
Égethet tűz, gyötörhet szomj,
ha mennybe repít,
mikor az életbe
belehalunk.

Vagyok

Nézem a szemed, meg a szádat,
mint, aki lázadozva kutat
veleszületett némaság után,
míg gyöngyöző fogsorod mögül
rám zúdítod feldübörögve
toroktüzét a tankszavaknak,
géppuskák lángoló sorozatát,
hogy megköszönhesd, neked én vagyok,
örökké én az egyetlen egy
rendes ember aki, meghallgat.

Csodahit

Valaha hittem benne
a hit csodákra képes
sőt tetszelegtem neki
-szelíd mosoly bilincselt le,
mint egy első áldozót-
s boldoggá tett
hogy általa vesédbe látok
túllépve lelki korlátomon
úgy alakítom általa sorsom
ahogy én akarom
mely vasmarokkal
összefog veled

Már nem loholok utánad
követve téged Édes
nyomtalanul hogy merre jársz
ha nem vagy nálam
vagy későn érkezel meg
míg lélegzet visszafogva várlak
elébed se megyek mint rég
követve téged araszoló féregként
meg-megállva a túloldalon
visszabámult üveges szemekkel
fénylő kirakatokon át
magamra

Elfogadtam mentség nélkül
minden indokod
fel is oldoztalak
hisz bíztam benned s hitem
erőssé tett nem vakká
mondtad ne félj s ne félts
kettőnk közt nem lehet titok
nyíltan teszem azt amit látni
s hallani akarsz

Amíg hittem...
a hit csodákra képes
vesémbe láttál te is nekem
-nyíltan bevallhatom-
te tudtad egyedül
a csodához hit se kell
míg egymásért élünk
mert a csoda te vagy
s én vagyok

Csoda...hogy vagyok

Az a merészség

Az a merészség,
talpon maradni pergőtűzben,
mikor körbedalolnak
a halottak, s minden
remény hamvába hull.
Megbékélni békétlennel.
Hinni sokat sejtetőn
kétségek közt megtaposva,
s kiáltani, elég volt, már elég.
Visszavonulót fújni
táltos-sikerek csúcsára érve.
Kinevetni a háborút.

Az a merészség,
rést ütni megszokások
bástyafalain,
belülről feszíteni szét
börtönléted rácsát,
hogy magad ügyésze,
bírája légy, hogy érdem szerint
ki-be járhass.
Bélyeget hordani
büszke kínban s látni
szégyenét húsba vájva
a megbélyegzőknek.
Embernek maradni,
akkor is, ha fáj a seb,
mit ember által kaptál.
Szentként égbe komorulni
bűnösök közt egyedül,
mint a szél árnyéka.

Az a merészség,
ragyogni tükrök visszfényeként
lényed formálva meg,
mikor megtagadnak,
s benned mindenki mást lát.
Önmagadba merülni el
számvetés gyötrő tüzében,
magadat mérni máshoz,
hogy lásd, mennyit érsz.
Szárnyalni rebbenésnyit
dacos nyakban lenge tüllként,
-kötél helyett- míg Napodra
poklok árnya vetül.

Az a merészség,
józannak maradni, s lobogni
egyenes derékkal, mint a mécses
viharban, delejes szélben,
hogy mindenki lásson.
Vállalni magad akkor is,
ha az élettől megcsömörlesz,
vagy belehalsz szabadon
hullaszegényen

Hozsanna

Hozsanna Néked Semmi.
Megfoghatatlan.
Te tanítottál meg
Mindeneknek lenni,
hogy megmaradjak.
Fogtad a kezem,
Vezettél.
Nem is éreztelek.
Hittem neked,
hogy vannak még
földre szállt Istenek.

Az út hosszát mértem
erőmhöz, mi rám várt,
ha elfáradtam,
-csak a tenger háborog,
tép vitorlákat
lankadatlan-
s annyit léptem mindig,
hogy észrevegyenek
otthont sejtető partok,
simogatón biztató szelek.
S hazavárjanak akkor is,
ha a mindenekből
semmivé leszek.

Emésztő métely

Korrupt a világ.
Mocsokban fetrengőn
dagad a cent, mosott dollárra vált
tónustalan susmus közt koncra epedőn,
s mint bégető bárány kiált sakált
korgó gyomrú fenevadként, míg éhes.
Az alku fennkölt, a tét vérre megy.
Hiába minden, a szó szövevényes.
Nem riaszt vissza erkölcs, félelem.
Nincs bűnjel, mit megfejthet jog, és erény.
Emésztő métely, észrevétlen ez.
Egyszer összetörik, mint a cserépedény
apró darabokra. Vége mégse lesz.