Egyszerű vers

Ha egyszer 
lehajolnál hozzám,
anyám lennél,
szeretőm,
hazám.
Lelkedből lelkembe
holdívű csend hullna rám.

Ha megérintenél,
szeretni szeretnék,
életre kelne bennem
sok elmosódott emlék.

Ha sírnál,
felinnám könnyed.
Örülnék örömödnek,
hogy csak nekem vagy.

S ha elhagynál,
ajtót nyitnék előtted,
hogy velem maradj.

Kérdések

( osztálytalálkozóra)

Mondd,
hava tűntek
a gondtalan évek,
hol van a gyermekkor.
Őrzi-e még
a szív is mámoros
égi varázsát
ott, hol a Hold ölelt,
s csókolt az ég.

Érzed-e ízeit
mézzamatának
dús sejtjein át
fut-e a vér,
s lángra gyúl, -mondd-
vagy csak a képzelet
szépsége bódít.

Csillagok éke vagy.
Kő. Mint a múlt.

Félbehagyott mámor

Egyiknek mindez guberálás, szégyen, 
rossz hírverés csak. A hivatal kényes.
Másiknak látvány, mint egy túlélő show,
harc az életért lángoló flaszteren.
Szelektív öröm, öncélú értékmentés,
többször használatos hol volt-hol nem volt
betevő falat. Álom, gyermekmese.
Gerinctelen partra vetett aranyhal.

Damaszt-abroszok gőggel megrakott
terülj asztalkák torz látószögei,
silány részvétek. Visszadadogó szó.
Szétszórja dúsan fölös maradékát,
csalogat, taszít szag, illat, éhség,
lecsap, s elhessenti a madarakat.

Guberálás, kancsal gazdagság ez,
bélyeg-ütötte öröm kényszermunka.
Szem-izom-gyulladás, mely kukák mélyén
derengő fényben élet után kutat.
Élelmet, eltorzult lélegző cipót,
Isten testét, ami még megmenthető,
s elszórt rongyokat régi, s új divat szerint.
Félbehagyott mámort, széttört üvegben
egy-egy nyelet bort, melyben sír a nóta,
-betét-díj is jár- s romlott falatokba
mohó éhséget harap újra a száj.
Szabad préda itt a márka, a bóvli,
nem kell kezes se, ha mindenki jól jár.

A hatalom bölcs, kemény, ha nincs remény.
Amit lát, nincs, s ha lenne is hazugság.
Hát jogot formál, a joghoz új törvényt,
bár tudja, bűnből csak bűnt szül a kényszer,
nem indít el egy jobb s szebb világ felé,
míg sok a szó és oly kevés a kenyér…
az életéért mind guberálni fog.

Tüzet lobbant

Föld napjára...)))

Felsajdult a föld.
Betört kirakat az ég.
Árnyak lógnak száraz csillagágakon.
Kiköpik a fényt apadó vizeink,
medrük a Teremtő kezéhez
sikongva visszatöpörödik.

Sírkereszt, vagy trón.

Lesben áll bolygónkért a Sátán.
Harctér a szív, féltő fohász ereiben
minden dobbanás, mely harcba hív.
Tusakodik szem a szemmel,
mint egymásba csúszott
csillagrendszerekben ma még
beláthatatlannal a belátható.

A holt rög életet teremt.

Hiába veti be tartalékait
ezernyi bűvös csodaszer,
hogy mindent megkapjon,
ha erős a hit, az alap, ellenáll.
Mérgezhet szívet, tüdőt, agyat.
Itt Föld-ízű csók éltet,
s a vér testünkön át
poklokig mélyéig szivárog,
tüzet lobbant, s megforgatja a Földet,
hogy fennmaradjon.

Nem csak, és mégis...

(Rebekának)

Nem csak
szavak egybefűzött gyöngysora
ez a fényesség. Nem máz, színes külcsín,
sziklarésnyi forrásban a csobogás.
Nem is díszveret az ünnepnapokon.
Nem varázsütésre kipattant gyönyör,
se égre festett vágy vak kábulata.
Nem álomvirág bódult kelyhe csupán,
mit melengető fénnyel átjár a nap.
Nem. Ennyire magát kelletőn, bohón,
felszínes lehet csak a köszöntő szó.

És mégis,
parányi csend is, éltető
hajnali mise, ima, áhítat,
mit a ki nem mondható szó szülhet csak,
megfogan bennünk, érezzük vajúdva
-mit a szív diktál, és hordoz a lélek-
e térdre kényszerítő tisztaságot,
mint anyja ölén világra jött gyermek,
ki ha nem is szól, már mindent megérez
a megálmodott bűvös kötelékben.

Így köszöntelek szóval és a csenddel,
föléd hajolnak, kapaszkodnak beléd,
mint a borostyán, hogy értük légy erős
fenn a magasban, ahová érkezel.

Nem csak,
és mégis.
Kéz a kézben halad,
egy úton jár a sors felszínén, s mélyén.
Szavakból kötünk csokrot egymásnak,
összehoz ünnep, idő, és alkalom.
Múlnak az évek, a pillanat is fogy.
Engedd magadhoz, hogy boldoggá tegyen
kimondva a szót, mi kimondatlan.
Mindkettő tiéd. Ebből áll a világ.
Így lesz egész ahhoz, hogy igaz legyen.

(2014 szeptember 2)

Metamorfózis

Cirógató kamasz volt
Az este

Ölelő vad suhanc
Az éj

Egy Csillag gyémántbársony
Teste
Kelyhe melegével
Érlelt
Ringatott dajkált
Fülembe súgta
Ne félj

S a hajnal
Férfivé lett

( Kép: Horváth Piroska )

Elhallgatott bűn

Kiállni
reszkető lábakkal anyám elé,
szégyen nélkül ma se mernék,
-bár hallanám féltve-intő szavát-
hogy megvalljam neki bűneim,
mint rég, mit el se követtem,
boldogan azt is beismerném.

Nem alázott meg
gyermekded vétkeinkért,
míg körbelihegtük őt
százszor elhadart érvvel.
Nem a bűnöst kereste,
a bűntelent. Ő volt nekünk
a követendő példakép.
A jót dicsérte szüntelen,
mikor korholt, s csendben ránk szólt,
s mi felnéztünk rá irigy bűntudattal.

Tudjátok,
minden emberben van valami jó,
amiért bűnük megbocsátható.
Ilyenek vagytok ti is mind,
az is, aki közületek ma vétkezett,
s végigmért huncutkás mosollyal.
Mindnyájunkat önmagunkkal büntetett,
s hagyta, hogy az elhallgatott bűn fájjon,
tisztuljon a lelkünkbe mart seb,
s várt. Várt a kibírhatatlanságig.

Tudta,
hogy könnyeink közt bűntudattal
elébe áll majd szemlesütve
-véréből kisajdult tisztasággal -
bűnösök közül a bűnösebb.