Hamis istenek

Inkább mérj szűkmarkúan.
A szükség nagy úr,
vékony az adománya.
Hitből mérj bőkezűn, s adj
erőt hozzá, míg vihar dúl,
s küzdünk csodára várva.

De ígérni, ne ígérj,
az idő véges, átka
visszahullhat rád.
Kérj ahhoz, amid van,
-a tehetős kilincsel itt
csupán csak önmagáért-
oszd szét érdem szerint,
s ne hidd, hogy te vagy
az Isten.

***

Hogy Isten vagy, elhitted.
-a vak néz magába csak-
atyja minden fiaknak,
s atyáiknak fia,
ahogy azt megígérted
kebledre vontnak,
s kitaszítottnak,
édesnek, fattynak
egyaránt,
ki nem is kérte.

S látod, mégis,
míg hozzád szólt az ima,
meghallgattatott.
Áldásod beérett.
A gazdag gazdagabb,
a szegény meg
szegényebb lett..

A lét felségvitein

(Születésnapra Tündének)

Ma előtte vagy, holnap már átléped.
A lét felségvizén egy állomás csak.
Őrzöd kincseit, mint gyermekmeséket
a benned lévő csillagragyogásnak.
S nincs vége, ahogy nincs visszatérés sem,
-búvó patakként nem apad el árja-
a cinkosult vágy lázas szívverésed
napjai sorát tengerré formálja.

S ha elragadnak zúgó hullámhegyek,
küzdj, s magadban higgy csak. Minden sikerül.
Önmegváltás ez. Harc. Kard nélkül, pajzs helyett.
A hit, így győzhet, s a vihar is elül.
Ilyen a sorsunk. Egybe mér párjául
új csodát, s régit. Élet sincsen másik.
Viseljük, míg a világ elhalványul
-ékszerként- utolsó csillagragyogásig.

2014-08-25

Úton

Kopoltyús csend döng,
tátogó beton éget.
Lábamon fék, kuplung, gáz.
Ásító rettenet repít,
a perc futó kilométer.
Az élet múló irányváltás,
útszéli csokrok, keresztek.
Körbetelepít önmagával
légzsák, kormánykerék.
Fentről Isten vigyázz rám,
lentről meg Istenre én,
ráhagyom magam,
ő tart ki mellettem,
míg megérkezem,
mindegy honnan, hová
s mi köt még a röghöz.
Minden út alám kanyarog,
indulok, s megyek tovább.
Halott köveken
az élőkhöz.

Ne félj

Nem mondhatom el fájdalmam senkinek,
úgy járok a földön, mint egy idegen.
Holt tenger a szívem, szenvednie kell,
befelé csorog vére sebeimnek.

Csak én tudhatom, hogy lelkem mért remeg,
s mennyi vágyat fojtok vissza magamban
vajúdva a ki nem mondott szavakban.
Ne félj, nincs semmi baj, amíg féltelek.

Csak érezd, mennyit ér ez a hallgatás,
-a hangos szó üres dallamvarázs-
égbe kiált érted, mintha nem lennél.

Szavak helyett csend kell, ami visszatart,
ha fáj is a bűnömre kirótt malaszt.
Oldozz fel, még ha meg se érdemelném.

Csend és zaj

Az utcalárma most ül el a sarkon,
Elfáradt kicsit, halkan zsong, zenél.
Visszhangot vet a macskakövön sajgón,
Mielőtt még a csenddel összeér.

Hozzám űz a szél, jössz te cserfes asszony.
Meg se szólalok, a lelkemben vagy.
Zsörtölődhetsz, sírhatsz, már nem haragszom.
Fülembe ácsolt kínpad sem zavar.

Csend lettem benned feloldva a zajban,
Hogy értelmet nyerjen együtt e kettő,
Mint teremtés lázában a Teremtő.

Megsebzetten amíg velem kínlódtál
Fájt nekem a szó, amit kimondtál.
S fájt neked is az, amit elhallgattam.

Azt hittük egykor

Azt hittük egykor 
nekünk határtalan az ég
csillag-milliárdok raja
a nap a hold is miénk
s a kéklő messzeség
lebegő ködfoltján át
-értünk aranyló magasan -
nekünk szövi árnyát az éj
ránk borul féltőn
s mikor a földre lezuhan
ajándékot rak elénk
az eldadogott perc is
amit szívünkbe vés be
s foglyok leszünk együtt
forró ölelésben

S hittük hogy minden miénk
amit Isten megteremtett
végtelent adott nekünk
hozzá örök szerelmet
melybe belehalna mind
az ember hogy éljen
s mi lett a jussunk végül
mi az ami még éltet
tengerviharok közt
partra vetetten
- hogy többre jussunk -
s mi lesz osztályrészünk
a sors mit hagyhat a mának
álmokból ébredőn
mint napkorongban a fény
fényben a puszta árnyék
maradtunk ketten együtt
te meg én egymásnak
s egy teher húz ma is
egy sóhajtás enyhít
ugyanúgy ahogy rég

S egyre ritkább a fény
a mennybolt se határtalan
alattunk alkony jár
felettünk meg hajnal
eltűnik a messzeség is
minden oly közel lesz
a perc árnyékba zuhan
s csillagok raja nap hold
már másoknak ragyog
fenn égboltnyi ereszen
s jól esik ha meleg jár át
az őszi szélben még ma
száraz ágként leszünk
lassan a tűz hordaléka
s szárnyra kapó vihar ha jön
nem kell tovább várni
újra útra kelünk együtt
s többé meg se állunk
a végtelenben zúgó
Óceánig

Kenyérillatú éhség

Kenyérillatú éhség ízeit őrzöm.
Rést üt a fény rajtam,
a múlt átdereng.
Újra álmodom
hajnalok kemence melegét,
morzsacsendjét a foszló égnek,
s a parittyás gyereket,
kit magamban hordok.

Örök gyötrődés volt a lét,
de tiszta-arc, mosott láb
minden ünnep,
s ruháinkon avítt érték
a vasalt foltragyogás.
Zörgő csontjaink köré
gyér húst érlelt a kor,
s a sors alamizsnát lökött
a partra vetett
szegénynek.

Kenyérillatú éhség
bőkezűn meggyötört.

Nekünk csak imára tellett,
laktatott esdeklőn
a hit szófüzére
-anyám szerint,-
ki biztatott a jóra.
Étek volt ez, üres vágyíze
hajnali reménynek.
Harangszó, meg kereszt,
s a kereszten Isten
vérző szívvel a szentmisén.
Testét márványba vésték
ismeretlen kezek.
Bennem a szeme élt csak.
azt néztem mindig ott,
-mintha engem hívna-
azt kerestem bűntudattal,
mikor letérdelt elé anyám,
hogy lelkén enyhítsen,
szinte hallottam, ahogy szól.
Beleremegtem, féltem,
hogy magához emel fel
s többé nem ereszt el.
Akkor se, ha nincsen.

Templomból hazáig,
vagy az Isten házáig
elkísért anyám
minden reggel.
Bűnöst a bűntelen.
Őt hite vitte, engem a vágy,
hogy lesz még jó napunk.
Kétely volt ez, ösztönös
gyermeki, dacos lázadás,
egy darabka kenyérért,
magamba fojtottam
tagadásom arcomra vésett
kényszer-mosollyal,
ne lássák rajtam,
hogy éhezem.

És mégis, mégis
ennyi év után válogatva
rám szabott javak közt
kenyérillatú éhségre vágyom,
anyám imájára, ha jön a hajnal,
hogy rám találjon.
Örülök minden falatnak,
mint akkor ott
a reményben
életre-haltak.