Álomébredés

Étvágyteremtő ébredés,
már früstököl a Nap.
Abroszégen tejfelcsend és
rőf kolbászsugarak.
Párát lehelő hegyhátak,
gőzölgő friss kenyér.
Hagymafelhős pogácsákat
szaggat a kerge fény.

Hajnal lobban, körbeszaglász,
ízlelget az ágyon.
Semmi sincs. Abrosz, tejfel, kolbász
hűlt helyét találom.
Nincs-kenyerem nincs asztalnál
ezerfelé szelem.
Álmaimat marasztalnám,
hogy jól lakjon szemem.

Távolságok

A távolságot
szűk utak hordozzák
fogyó holdkaréjként,
ami még maradt.

Úgy mérek
minden pillanatot hozzád
egy tenyérnyi csendben
a gyémánt ég alatt,
mint a csillagjárást
fényévben,
hogy ragyogj.

Repíts tovább
Napvitorlám.
Mit számít az a
néhány ezer év,
amíg veled vagyok
s eljutunk a
halhatatlanságig.

Fut az út

Fut az út sántán
Billegnek a fák
Űzi a sátán
A szarvas csordát
Szellők ölébe
Hajlik a barka
Selymes szíve hull
Vérzőn az avarba
Lángol a tarló
Füstölög kéken
Cigánykereket
Vet fenn az égen

Tavasz se volt itt
Még nyár is alig
Kertek alatt az
Ősz lopakodik
Ablaknyi résen
Felhők közt bolyong
Sápadt cégér lett
A réz napkorong
Csillagok hullnak
A föld elalél
Sántán fut az út
Kanyarog a tél
Megfagy a tűz is
Élni szeretnék
Észrevétlenül
Mintha nem lennék

Részeg kialvatlanság

Egybecsapott görbe éjszakákon
tegnap a ma, mából lesz a holnap.
Nem szab határt bűntudat, mámor
többé nekem, hogy kijózanodjak.

Csak te. Te időt mérsz s teret körém.
Mert vagy. Érted kél és nyugszik a Nap.
Részeg kialvatlanság bűvkörén
bolyongok, hogy visszahódítsalak.

Cserben hagytam

Napfény érlelt, eső növesztett,
kalászba szöktem észrevétlen.
Ma már tudom, ez lett a vesztem.
Cserben hagytam a gyermekségem.

Felnőtt akartam lenni, mint más,
ízlelgetni édes mézeket
nyiladozó vágyban, hol a tiltás
is égi gyönyörűség lehet.

Kúsztam fel, indák éhe hajtott
megmaradni tisztának, jónak,
s hittem azt, ha fájón elvetélt

s bilincsbe vert a ma, majd ajtót
nyit reményeimre a holnap,
s megkegyelmez hűtlenségemért.

Esti lázadás

Rendért kiált
brokát
selymével átszőtt
testén
az ég még.
Széthull a Nap
aranya,
mint aprópénz
a zsebből.
Hit és kétség
gyötör.
Meddig tündököl,
s mi lesz,
fény vagy árnyék,
amit itt hagy
a hamvadó
parázsból,
mikor végül
minden előzmény
s következmény
nélkül
beveri ablakát,
hogy lásson.

A sötétség.

Orgonák

Orgonát festettem
lilára, fehérre.
Narancssárga Napot
a halvány kék égre.
Zöld lombot, szélfútta
barna törzsű fákra.
Ezüstszürke fészket
ringó arany ágra.


Orgonám, kelt Napom,
lombom, egem, a fám
szívemmel festettem
neked édesanyám.
S azt a kis fészket ott
mindennél legszebbnek,
hogy tudd, ha üres lesz
én akkor is szeretlek.