Varázslatok

Meddig könny a könny, s mettől lesz az mosoly,
csillanó cseppje hol vágy, hol szenvedély.
Hogy indul, merre, millió póruson,
míg egymásra talál szemed szegletén.

Könnyből mosolyt szül, mosolyból meg könnyet
egy-egy bűvös szó, mikor megszólalok.
Nevetsz és sírsz, az élet ettől könnyebb.
Titkos varázslat, le se tagadhatod.

Ősz felé

Már leülök kicsit,
mellém hull a nyár.
Leveszi terhét
vállamról a sors,
mint az elnyűtt ruhát.

Nem rég jött,
már megy is.
Ígért s elhagyott,
ahogy a többi.
Hiába feszülök
értük keresztre,
hogy újra mennybe,
vagy pokolra szálljak,
éveim kőtömbnyi
kifaragott emlék.
Vissza sose járnak.
Nekem a nyár olyan,
mintha ősz lenne már,
s végzetük lennék.

Mégis...
tudom, kínlódva bár,
-az ember mást nem tehet-
tovább kell vinnem mind
gyarapodó hitben, míg lehet.
Fel a vesztőhelyig..

Engedd játszani

Csupán csak játék, -játszani akar mind,
csalni magunk ellen- hogy nyerjenek.
Erkölcs, jog, nagyzás, hóbort, vagy balga hit
is kevés, hogy visszarettenjenek.

Félkész termék lett, ízetlen adalék
a kimondott szó, torz, hamisítvány.
Kevés vigasz a bónusz, már nagy a tét.
Félrevert harag sunyít a sírnál.

Élőkre is halotti leplet terít,
blöfföl, vagy hallgat. Viszi a házadat.
Véredből nyer hozzá erőt, míg telik

Hogy rangra emeld e bűnös szenvedélyt,
s vesztesként add oda, érte magadat
remény nélkül, mint a halálraítélt.

Önző vagyok

Régen tajtékzó vad ló voltam én, 
a hegyek csúcsáig nyargalásztam.
Ma fulladozom, s botorkálva járom
a völgyek ölét iramos lázban.

Önzőbb vagyok, s ahogy az idő múlik,
a szívverésem is szaporázom.
Magamnak álmodom a bércek ormát,
s itt lenn reggelre mind leigázom.

Háború és béke

Háború kél 
minden béke nyomán,
s béke vajúdik ott is,
ahol a harc dúl.

Olyan ez, mint az ember,
kicsit prűd is, kicsit bigott is
vigasztalanul.

Kit a halál markában tart,
megnyugszik.
Mikor élni engedi,
máris nyughatatlan.

Szegénység

Nem akarok aludni már,
csak álmodni múlttá válva.
Feladni portósan magam,
mintha valaki még várna.
Megállni egy ablak előtt,
szerelmesnek lenni vakon.
Megittasodott szavaid
hallgatni szomjas ajkadon,
s kapaszkodni gyökértelen
borostyán-hittel mint a nap.
Bevésni kőszirt testedbe
érted lázadó magamat.

Nincs menekvés, már vonz a mély,
zuhanok veled, s elégek.
Aprópénzre váltom érted
ezt a gazdag szegénységet.

Konkolyok dala

Csak forgolódunk,
magunkkal összetorlódva
szirmaink ölében
vakon, rezzenetlenül,
ringó búzatengeren,
mi, lila konkolykalózok.
A vihar lehengerel
s míg hulláma elül,
hogy ne vegyetek észre
-szárnyaszegettek vagyunk-
s ha mindenki repül, mi nem.
Mi beülünk a készbe.

Mit számít,
hogy jajonganak mások,
és sírva hullnak el.
Mi helyünkön maradunk
-hallgatunk dadogva-,
mint az elvetéltek
páncélt eresztett
vastag szárral,
míg fog, köt, s talpon tart
gyökér-mételyünk,
kik nem látunk napot,
csak átszűrt falatok
íze jut el éhes szánkig,
-henyélünk köztetek,-
s úgy hajtunk fejet
a bugris szél előtt,
hadd higgye azt,
mintha vihar volna,
s övéi vagyunk mind
örökké, s kinevetjük
a termő életerőt.

Az elvetett magot.