Apámról nem tudtam, mikor szeret,
- féltestvérét a fiának -,
vér szerinti kölykét, mert az voltam én
bátyám és húgom közt;
A középső gyerek.
Pedig szeretett.
Visszafojtotta érzelmét, hogy ne lássam,
szégyellte talán, hogy elgyengül.
Sorba vett mindhármunkat,
mint az időt, mert az adott rangot.
Bátyámtól indult s jutott el húgomig.
Megfigyeltem mindig,
mert köztük én voltam az átlag.
A se nem kicsi, se nem nagy
tépelődő kis suhanc,
mint folyó két partja közt a híd.
Éreztem a szeretet iszap-mély melegét,
fodrozó habjait, ahogy megérint,
ránk emeli borús, felhőszemét
derengő napjáról olykor-olykor.
Anyám ebéddel várta delente,
s én csodáltam, mit tud alkotni
reszkető varázsa a létnek
szinte a semmiből.
Apám szerint egy tál étel volt,
gyorsan összeütött, mint az élet,.
Ideje se volt, hogy felfogja, mi az,
élvezze ízeit manna helyett az égi csodának.
Ő a földön járt, mit járt, rohant,
mi meg a mennyben minden falattal.
Nem válogatott, a nincsből nem tehette..
Csak evett, s ha nem kellett, félretolta.
A gyerekeké - szólt -,
azt is a szeme sarka mondta
s mi elhittük akkor ott, hogy jól lakott.
Ma már tudom, megtanultam,
az éhség szeretetté lesz, ha mást is éltet
az a néhány falat.
S hol kevés van, ott bűn a jóllakottság.
Boldog az, aki a magáéból adhat.
Így élt köztünk, így emlékszem rá.
Megbúbolta fejem egy koccanásnyit,
elmosolyodott kicsit s ment tovább.
Tányérom gőzén át formálta szemem
minden nap óriássá, amíg láttam.
Éreztem szeretetét, s a hiányát is,
ahogy anyám szegény, mikor kapuig kísérte.
Ki tudja, honnan merített erőt
elviselni ezt s átadni nekünk,
mikor neki is szűken jutott.
Ő tudta egyedül, mi bánt,
mikor elment apám, s magamra hagyott.
Kötényéhez bújtam, ne lássa, hogy könnyezem,
ne hallja szipogásomat se.
Úgy állt előttem, akár a halálra ítélt.
Szemlesütve, sajnálkozón,
mintha ő viselné bűneit a világnak.
Csontig hasított belém ölelése,
ahogy vigasztalt, magát meg okolta.
Látod fiam, hogy szeret,
tudod ugye, hogy szeret...
S ami hiányzott apámból,
ő csendben mindig
kipótolta.
