Édes örömök

Édes örömök,
kesernyés könnyek.
Repít az élet
a végtelenbe.
Időd sincs rá,
hogy visszaints közben
a felizzó csillag
fényjeleknek.

Formált a sorsod,
meg is méretett,
mikor elvett, vagy
amikor adott.
Években mérted
a szeretetet,
pillanatokban
csak a haragot.

Már korán ébredsz,
későn alszol el.
Vigyázod a fényt,
a hitet, erőt,
s ha jót teszel,
így magasztosul fel
majd Isten
ítélőszéke előtt.

Hiába lázadsz.
Szűkül a mennybolt,
az út rövidül
a csillagokig.
Az életről mesélsz,
hogy milyen volt,
s szívedben minden
megcsillapodik...

Széthullt percek

Régmúlt idők ebédcsalogató
melegségével öleltél át.
Kendőd lehullt, hajadban éreztem
az ételgőz kapros illatát.
Szemed fényt terített, csillagabroszt,
csak nekem, mosolyod is kigyúlt.
Feltálaltad életed, úgy vártál,
mint Isten a tékozló fiút.

Így érkeztem hozzád éveken át,
mint egy sóhaj, mint egy gondolat,
gyökeréhez visszahajló ágként,
hogy táplálj, enyhítsd gondomat,
hallgassak a szótlanság zajával,
megcsókoljam fáradt két kezed,
s összerakjam neked jó anyám
napokká a széthullt perceket.

( Kép: Salvador Dali: Absztrakt óra )

Várj

Várj rám a völgy ölén, hol az őszi csend
avarba hull, s fáklyafény se lobban.
Sóhajod neszének visszhangja sincsen.
Társa vész a szónak elhagyottan.

Várj rám az éjben, hol csillag se rebben,
merengő taván holtan ring az ég.
Várj, míg partra vet felhő-kék szemedben
a hullámtalan tengernyi mélység.

Várj rám akkor is, ha már nem kiáltok,
terhem a sors bőkezűn tetézi,
s mások bűneiért a rám szórt átkok
lobogó tüzem mind elemésztik.

Várj rám, mikor a testem szügyig lázban
poklok kínjaiból a mennyország
gyönyöréig emel, s tajtékos nászba
menekülnék. Magam elől...hozzád.

Hasonszörű

Seres László:
HASONSZŐRŰ

Elbitangolt,
így hozta a sors.
Megállt a föld,
éj borult rám.
Világgá ment
a kis bozontos
-hasonszőrű-
kölyök kutyám,
ahogy én egykor
egy kis örömért
tavaszt-váró
gyötrő vágyban.

Letépte
a szerelem örvét
magáról,
csak ment, ment
ösztöne után
élőn s holtan
a kis hálátlan.
Rám se vakkantott.

Szívem mélyén
iazán
nem is fájt,
szinte boldog voltam,
amiért...
itt hagyott.

Múltunk

Sodródtunk árral,
szembe széllel.
Visszavert a szív,
vérünk is kifutott.
Magunkra hagytak emlékeink
szétgurult tallérködben
szó nélkül, mint az istenek,
csak a holtak beszéltek,
míg foguk közt
megcsontosodott a csend.
Így rögzíti a múltat elménk,
nem válogat ott legbelül,
a jó, jó, a rossz, rossz marad,
mi meg szégyelljük
valaha volt kincseinket,
mintha ma született
bárányok lennénk.

Nem lehet

Mindenki nem lehet…kebel,
keblek hű barátja,
nem lehet mindenki
testvér.
Nem lehet dús gazdag,
számkivetett szegény,
fekély a nemzet éltető
testén.

Mindenki nem lehet…vétkes,
vétkesek közt cinkos,
hol lábhoz tett fegyver
a szó.
Nem lehet mindenki
bátor, sunyi szájhős,
mikor a nyúl is raga-
dozó.

Mindenki nem lehet…Júdás,
pénzen vett Valaki,
nem lehet mindenki
Senki.
Nem lehet új Isten,
nagy titkok tudója,
ki magát se tudja elvi-
selni.

Mindenki nem lehet… halk tó,
zúgó parti nádas,
megvakult víztükör
fénye.
Nem lehet mindenki
szégyen, se pávagőg itt
emberbőrben. Se holtan, se
élve.

Mindenki nem lehet …áldott,
s áldottól átkozott,
ki még levegőt se
vehet.
Térdre hullt szívvel így
hamvadó tűz alatt
embernek maradni ...hogyan
lehet.

Nem kérdezek semmit

Nem kérdezek semmit, mit is mondhatnál,
gyolcsból szőtt szólepled már az álca.
Ellobbant tarlótűz hamva a nyár,
avarba hullt álmaink románca.

A kérdéseket se magyarázom.
Önző lettem. Kétségeim rád hagyom,
hogy boldogabbnak láss, ha megalázol,
s elemészti szívem a fájdalom.

Ami elmúlt, tudom, már nem jön vissza.
Mélybe zuhantam, mint a kőszikla,
kapaszkodnál belém még, mindhiába.

Minek kérdezzelek, hogy visszakérdezz,
elsiratlak mielőtt visszatérhetsz
örök társamnak. A társtalanságba.