Megoszt a sors

Bal fülünkbe súgják,
ne hallja azt a jobb,
hogy lesz erényből bűn
a jónál is nagyobb,
utolsóból első,
ki semmihez se ért.
Mennyit ér az ember,
hogyha hazát cserél.

Jobb szemünkbe néznek,
vakuljon meg a bal,
ne lássuk, ha éjre
mondják azt, hogy nappal,
robajt mímelt csendben,
csend szülte robajban
forog a sors-kerék
jobbra is, meg balra.

Kezünk, lábunk, szívünk
látod mivé lettek.
Kettészakították,
ne szerethessenek.
Földbe döngölt átkot
terem csak a róna,
mintha fent sötétség,
itt lent meg fény volna.

Új év

Új év szépsége kísér,
sarkal szüntelen,
ahogy elképzelem
a meg se születőt.
Bár hajnalom, delem
elszállt felettem,
-alkony közelít-
Őt várom,
az ismeretlent,
-ha fogytán a lencse
s a virsli is rövidül-
vele falatozom egy asztalnál,
érte ürítem poharam
s hiszem,
nem lesz válogatós,
tréfát se űz velem,
hogy magából kitagad,
mielőtt elfogadnám őt.

Belső békét
nem szülhet vakszerencse.
Nevemre veszem.
Vállalom, mint a többi
vér-szerinti gyermekem,
akik elhagytak egymás után.

Megőszültem,
vállamra tornyosult évek
felett járok
hamvadó csillagtűzben.
Vissza-visszanézek.
Szívemben hit
a zálog életemnek,
hogy elfogadtassam magam vele,
mielőtt mindent elveszítenék,
ha már a jövőtől is félek.

Aggódó lélek fájdalmánál
mi lehet több,
mit számít a testre mért ütés,
ha azzal ver a sors, ami elmúlt,
nem, ami jön s éltet.
S mit ér az, mondd szép Gyermekem
ha csupán kesergek...
már a megszületésednél.

Fehér a föld

Hóesésben érkezett az ünnep,
mint a rég-várt szerelem, így szokás.
Feldíszítjük csendben a lelkünket.

Fehér a föld, tiszta a fohász.
Elfed jajszót, be nem forrt sebeket,
s énekszó lesz a fegyverropogás.

Az ember üdvösségéért eped
s ha nincs más, hogy önmagán segítsen,
fellobbantja a fán a fényeket,

s várja csak, hogy megszülessen Isten.

Karácsonyi fohász

Ne írd le Uram bűneim a porba.
Fájó seb mind. Nincs, aki segítsen,
csak sajog bennem, lelkem marcangolja.
Rajtad kívül nem tudja senki sem.

Bocsáss meg érte, vétkeztem ellened.
Megbántam el nem mondott imákban.
Nem vagyok gonosztevő eretneked,
se angyalod, a jók közt hibátlan.

Az élet észrevétlen is beszennyez,
-az ember olykor viharba kerül -
kábultan rontást hoz rá s nem kegyelmez
a sors, meghurcol érdemtelenül.

Arra kérlek Uram, nemcsak magamért,
tiszta szívet adj, új reménységet.
Töröld le arcomról a bűnt és a vért,
hogy többé már senkitől sem féljek.

(Kép: Gámentzy Eduárd: Fohász)

Te...meg...én

Vakon követtelek, mert vakká tettél
Látók között az egyetlenegyet.
Álmodoztam rólad s megteremtettél
Önmagadnak, hogy semmivé legyek.

Éltet a tudat, mint bűvös varázsszer,
Hogy vagy. Egyszer sok, másszor meg kevés.
Tudom, őskövületnyi szárnyalás lesz
Az ájulásig tartó lebegés.

Szomjazom. Már nem is kérem számon
Túlcsordult vágyaimat a szádon
Kétségeimért szívedbe oltva,

Mintha mindig együtt éltünk volna
-Anyáink féltve viselt terheként-
áldott állapotban te...meg...én

Szívtelenül

Már csak a pohár hív
egy-két koccintásra
egyedül magamért
- látod a szívem is
kiteszem érted -
meghalok egy kicsit
legbelül s várom
hogy hozzám visszatalálj

Ülök vele
révetegen ketten nélküled
vagy veled hárman
nézem hogy folyik szét
bíborvörös vérem
áldozatként érted
a kristálypohárban
s hogy válik bennem
újra vérré a bor
míg megérkezel
s átesek néhány

Vérátömlesztésen


(Kép: Gudorics Vera: Az életi kör)

Távolságok

A távolságot
szűk utak hordozzák
fogyó holdkaréjként,
ami még maradt.
Úgy mérek
minden pillanatot hozzád
egy tenyérnyi csendben,
gyémánt ég alatt,
mint csillagjárást
fényévben, hogy ragyogj.

Repíts tovább Napvitorlám,
nem számít

néhány ezer év,
amíg veled vagyok,
s eljutunk a
halhatatlanságig.