Szívtelenül

Már csak a pohár hív
egy-két koccintásra
egyedül magamért
- látod a szívem is
kiteszem érted -
meghalok egy kicsit
legbelül s várom
hogy hozzám visszatalálj

Ülök vele
révetegen ketten nélküled
vagy veled hárman
nézem hogy folyik szét
bíborvörös vérem
áldozatként érted
a kristálypohárban
s hogy válik bennem
újra vérré a bor
míg megérkezel
s átesek néhány

Vérátömlesztésen


(Kép: Gudorics Vera: Az életi kör)

Távolságok

A távolságot
szűk utak hordozzák
fogyó holdkaréjként,
ami még maradt.
Úgy mérek
minden pillanatot hozzád
egy tenyérnyi csendben,
gyémánt ég alatt,
mint csillagjárást
fényévben, hogy ragyogj.

Repíts tovább Napvitorlám,
nem számít

néhány ezer év,
amíg veled vagyok,
s eljutunk a
halhatatlanságig.

Egyszerűen és bonyolultan

Könnyű veled
bonyolultabbá tenni
a bonyolultat
s nehéz egyszerűbbé
az egyszerűt.
Neked játék ez,
nekem élet.
Ilyen vagy,
s ha nekivágok
átgázolni hozzád
ösvénytelen mocsáron, lápon,
lassú sétára fogsz
kéz a kézben.
Csak mosolyogsz,
én fuldoklom,
s elmerülök benned
egészen.

Tudom,
vannak rajtam kívül
érdemtelen mások,
kik lelked viharát
kisimítanák,
amit rég összegyűrtem.
Hegyeket mozdítasz meg értem
egyszerűen és bonyolultan,
hogy elhamvadjon, ami ég
s ami elhamvadt,
újra égjen.

(Kép: Joan Miro)

Akinek senkije sincsen

Hóba süppedt panellházak felett
szürke-sugaras fény villan
most kél a nap
vagy csak mása
mit az álom égre fest

Valahol leoltották a villanyt
hogy reggel legyen

Karbafont hajnal ébreszt
fukar volt az éj
magadat ölelted mint a hold
a sáppadt holdkaréjt
mikor mélyvizű tóra les
s holdkóros lesz magától
- ahogy mondták rég az öregek -
holdja is maga lesz
akit szeret vagy megcsal
ha nem tud álmodni szebbet

vonzóbbat önmagánál

Látod mily sok a semmi
kevés a van
verhet vagy áldhat a sors

ha nincs más aki segítsen
így rendelték az istenek
hogy beteljen önmagával
akinek senkije sincsen

Lebegő fák

Lebegő fák
úszó erődök
lombotok vagyok
omló lágy falat
morzsa a szájban
mikor éhezem
egy parányi jel
világmindenség
kibontott ernyők
árnya-boga
zöldre vetett ágy
érlelő tűz-meleg
fürtös aszály csend
derengő ég
kéken lobogó
szilva-nyár

Látom ahogy
átvillan fényetek
a nap gomblyukán
-csipke vert mellényt hord-
s földig érő nyájban
rongykaréj bárányokat
legeltet felhőn a szél

Egy tenyérnyi táj
a pillanat csodája
mit szem se láthat
talán csak álom
ami magadhoz láncol
többé el nem enged
visz a kép-szülte szó
a kézvonást ízekre szed
s szavakat súg a kép
és halhatatlan lesz
mint sose-volt templom
néma harangszava
zsong búg imára hív
életre kelt hogy vele haljak
szembogaram vásznán
mikor befogad
s befogadom őt
a felfestett képet
lelkem festékébe mártva
képzeletem ecsetjét

(Kép: Horváth Piroska)

Gondolatok

Ha nem jössz, szőnyeget terítek eléd.

Üres a szív, a szó, a száj. Úgy várlak.

Írás-jelemnek súlya, értelme légy,

árnyatbontó fényisten. Kitalállak.

Hol szétszórt hamu vagy, hol izzó parázs,

dalra fakasztasz, mint ó-bor, jó nedü.

Nincstelenségben te légy az apanázs,

nélküled a felépített mű holt betű,    

ezüsthabfodrokon tajtékzó felszín

mélységek helyett s a szem eget kémlel.

Ilyen az ember, ha haza igyekszik

magába fojtott csendes ürességgel. 

Mindennap

Mindennap újabb csodákra ébredsz
nincs perc mely ismételné magát
titkok mélyére lobbant fényt a szem
ki magába néz távolabbra lát

A szíved is új ütemre dobban
minden napnak csillagútja más
amit bejár a kimondott szóban
meggyőző hit vagy képmutatás

Új harang hív harcra imádsághoz
-allelujától zajos a világ-
ércnyelvével a ránk kent bűnökért
a bűnösebb Krisztusért kiált